A tegnapi bejegyzésben szó volt arról, hogy manapság mainstream dolog Franciaországot kritizálni gazdasági, társadalmi és egyéb okokból – a jelenségnek már neve is van a francia sajtóban: France-bashing (Franciaország ócsárlása). Korábban az Hollande-bashing volt a divat, igaz, azt házon belül végezték a francia hetilapok. Felmerül a kérdés, hogy mennyire igazságos ez a jelenség?
Tényleg akkora katasztrófa-e Franciaország, amekkorának egyes sajtóorgánumok beállítják, vagy amekkorának egyes cinikus hangvételű kritikák előadják? A január 21-ére dátumozott Le Monde-ban Philippe Askenazy, a CNRS kutatási igazgatója például amellett érvelt, hogy távolról sem olyan nagy a gond Franciaországgal, mint azt gondolnánk, mivel egészen rugalmas a munkaerőpiaca, relatíve alacsony a munkanélkülisége, a francia állam relatíve alacsony kamatokkal képes finanszírozni magát, ráadásul a németekhez viszonyított ipari leépülés sem olyan mértékű, mint ahogy az az adatokból látszik, mivel a németek másmilyen könyvelési módszert alkalmaznak.
Lehetséges, hogy ez mind így van. Lehetséges, hogy egyes kritikák túlzóak. Ugyanakkor széles körben elismert tény, hogy Franciaországnak komoly versenyképességi problémái vannak, és gyakran nem hallani mást a politikai elittől, mint hogy mit miért nem lehet megoldani, mit miért nem lehet így vagy úgy megcsinálni. Ha igaz az, hogy a gazdasági fundamentumok nem olyan katasztrofálisak, mint az ezekről szóló diskurzus, akkor nem tudunk másra gondolni, mint arra, hogy a francia gazdaságnak rossz az imázsa – márpedig tudjuk, hogy a gazdaság sok esetben kifejezetten pszichológia és bizalom, nem pedig tények dolga.
Igaz ez a politikára is. Franciaország számos társadalmi-politikai kihívással bírkózik, amelyekre a jelenlegi kormánytöbbség nem tud igazán lelkesítő, jól kommunikálható válaszokat adni – s legyünk őszinték, Nicolas Sarkozy távozása óta az ellenzék sem jeleskedik kreativitásban (bűnbakképzésben esetenként annál inkább). Gyakran olyan megoldásokat látunk-hallunk a francia politikai elittől, amelyek akár a Mitterrand-korszakban is elmehettek volna – pedig azóta eltelt vagy harminc év, leomlott a berlini fal, kitört valami globalizációnak nevezett izé, 27-28 tagúra bővült az Európai Unió, átrendeződött a világgazdaság, volt egy kisebb globális válság. Ilyen apróságok.
Franciaország imázsa nem fog addig javulni, amíg a politikai elit ismét nem hiteti el a világgal, hogy Franciaország megértette az idők szavát; sőt, kifejezetten élére áll a változásoknak úgy, ahogy tette a nagy francia forradalom idején, a III. köztársaság idején vagy éppen a gaulle-ista korszakban. A “francia modell” lényege az elmúlt kétszáz évben a nemzeti-köztársasági értékekhez kőkeményen ragaszkodó, de rugalmas és bátor változás volt: akik ma kritizálják a franciákat, nem azt kérdezik-e, hogy hol a régvolt dinamizmus, miért ez a mártír-pozícióba fagyott mozdulatlanság?
Ez ilyen egyszerű, és ilyen bonyolult. Nem arról van szó, hogy mindenki szereti ócsárolni a franciákat, hanem arról, hogy a franciáktól ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy vezetik a népet, esetenként a világot a barrikádokon. És igen, néha kiábrándító azt látni, hogy a nagy francia forradalom és de Gaulle országa ma nemhogy vezetni nem tud, de még a saját útvonalát sem képes előre megtervezni. Kéretik ennek fényében értelmezni a sajtó esetenként túlzó kirohanásait. Mindez nem ócsárlás, hanem elvárás: egy nagy ország viselkedjen is nagy országhoz méltóan.