Nicolas Sarkozy a napokban megkapja egy gaulle-ista ifjúsági szervezet díját. Volt UMP-s köztársasági elnökként miért ne kaphatná? Egy “ortodox” gaulle-ista szerint például azért nem, mert Sarkozy (szerinte) nem gaulle-ista. A díjat odaadó szervezet szerint viszont az ortodoxok nem értik a gaulle-izmus lényegét.
A szuverenista Nicolas Dupont-Aignan, a magát gaulle-istának valló Debout la République mozgalom elnöke viccnek és provokációnak tartja a díjazott személyét: Dupont-Aignan szerint Sarkozy gyakorlatilag elárulta a francia szuverenitás ügyét azzal, hogy visszavezette Franciaországot a NATO integrált katonai szervezetébe, és azzal, hogy elfogadta, hogy nem választott bürokraták és az Európai Központi Bank beleszólhassanak a francia ügyekbe. Dupont-Aignan továbbá Sarkozy szemére veti a lisszaboni szerződés tető alá hozását is, hiszen az a 2005-ös, európai alkotmányszerződést elutasító népszavazás után történt. Hagyjuk most ez utóbbi érvet, hiszen Sarkozy elnökjelöltként kifejezetten ígéretet tett erre – ennek tudatában választotta meg elnöknek az a nép, amely 2005-ben kikukázta az alkotmányszerződést.
A másik két érv ütősebb, hiszen azok a Tábornok konkrét politikáira utalnak. Ugyanakkor a szóban forgó gaulle-ista szervezet, az Union des Jeunes pour le Progrès elnöke azt mondja, hogy a gaulle-izmus nemcsak értékrend, hanem pragmatizmus is, ezért nem inkoherens dolog Sarkozy díjazása, sőt, akik ezt kritizálják, azok szektás módon néznek a gaulle-izmusra.
Azt hiszem, az utóbbi véleményt képviselők kicsit közelebb állnak a gaulle-izmus valódi természetéhez. Igaz, hogy De Gaulle egy nagyon komoly morális tartással és értékrenddel rendelkező ember volt, aki bizonyos demokratikus határokat sosem lépett át, és valóban fontosnak tartotta Franciaország függetlenségét és nagyságát. Ám gaulle-ista Biblia nem létezik! Senki nem tudja, hogy hogy döntött volna bizonyos kortárs helyzetekben a Tábornok. Aki azt állítja, tudja, mi ma a gaulle-ista “tuti” NATO vagy EU-ügyben, az a De Gaulle-i rugalmas, pragmatikus, helyzethez igazodó politikát szent tehénnek, tízparancsolatnak kiáltja ki. Tudjuk, hogy De Gaulle soha nem engedte, hogy mozgalma írott programot alkosson és azt a személyéhez kösse, hiszen az elnökként megkötötte volna a kezét. Mi ez, ha nem a pragmatizmus egy végletekig vitt változata?
A vita azonban arra kiváló, hogy illusztráljuk: a gaulle-izmus többféleképpen értelmezhető (mint minden ideológia), és a definíciós viták arról is szólnak, hogy mely szereplő ragaszthatja magára a nemes történelmi hagyomány előnyeit. Ezen megy az “ortodoxok” és a “liberálisok” közötti vita.