Nehéz megjósolni a szocialisták pártszavazásán várható eredményt – abban azonban sokan egyetértenek, hogy a 2007-es szocialista jelölt, Ségolène Royal elsősorban azzal okozhat meglepetést, hogy csökkenti a hátrányát François Hollande-dal és Martine Aubry-val szemben, esetleg előretör. Ám abban ma már kevesen hisznek, hogy nyerhet is. S hogy miért van ez? Talán azért, mert a franciák többsége még mindig nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy ki is az a Ségolène Royal.
Amit most írok, csak egyik oldalról elemzői vélemény, másik oldalról szubjektív benyomások összessége, beszámoló – a Royal tevékenységét amúgy szimpátiával figyelő – francia barátaimmal folytatott beszélgetéseimről, vitáimról.
E beszélgetések során számtalanszor találgattuk, mi lehet az oka, hogy Royal „feltűnt, majd letűnt”, s az Élysée-palota bevételének az esélye egyre csak távolodik tőle. E beszélgetések során arra jutottunk, hogy Royal „túl sok”, nehéz őt beazonosítani, nehéz őt kötni valamilyen értékhez, személyiségjegyhez. Kis túlzással mondva, Royal annyi minden, hogy éppen csak pántlikás ládika nem:
- a francia közigazgatási elitiskola, az ENA végzőse;
- Mitterrand elnök munkatársa;
- többszörös képviselő és többszörös miniszter;
- Poitou-Charentes régió újraválasztott elnöke, aki első alkalommal meglepetésre nyerte a jobboldalinak számító régió elnöki mandátumát;
- egy innovatív politikus, aki a francia baloldali gondolkodásban merésznek számító ötletekkel állt elő 2007-ben;
- négy gyermek édesanyja és nem mellesleg François Hollande volt élettársa;
- egy szép, sokak számára meglehetősen vonzó nő;
- egy, a baloldali kultúrában szokatlanul autoriter stílusú politikus, aki akár saját pártjával is konfliktusokat vállal; s ha kell, szembemegy a bejáratódott szocialista szervezeti kultúrával (makacsul tartja magát a nézet, hogy 2007-es vereségének éppen ez volt az egyik legfontosabb oka…).
És akkor végül is melyik Royal? Egyik sem, és mindegyik.
Egy politikus esetében fontos, hogy a választók azonosulni tudjanak vele („egy közülünk”). De Royal esetében ez sokszor nehéznek bizonyul. Sarkozy-ről mindenki tudta, hogy a „rend embere”, Obama imázsa az volt, hogy ő a „remény embere”, De Gaulle maga volt Franciaország megmentője és így tovább, a politikatörténetből számtalan példát hozhatunk a sikeres márka- és imázsépítésekre. Royalhoz azonban nehéz ilyen egyértelmű tulajdonságot, s egyértelmű jövőképet kötni.
Másrészt az azonosulást az is megnehezítheti, hogy Royal sok szempontból „tökéletes” pályaívet mutathat fel – olyat, amilyenről a legtöbb ember (nő) csak álmodozhat. Arra gondolok, hogy Royal olyan konfliktusokat került el pályája során, amelyeket a legtöbb nő még ma sem tud elkerülni (például hivatalban lévő miniszterként vállalta negyedik gyermekét, és ez egy pillanatra sem okozott törést a karrierjében).
Márpedig, amikor valakihez nem lehet egyértelmű, politikailag releváns tulajdonságot kötni, amikor valaki „túl sok”, "túl tökéletes", vagy egyszerűen csak olyan ember, akinek a mindennapi életével nehéz a választópolgárnak azonosulni, akkor nehéz feladat legendás politikai imázst építeni, és még nehezebb választást nyerni. Nem arról van szó, hogy az adott politikust mindenkinek szeretnie kellene – hiszen a legsikeresebb politikai személyiségek gyakran éppen a leginkább konfliktusos személyiségek -, hanem inkább arról, hogy tudatos azonosulási fogódzókat kell nyújtani azoknak a polgároknak, akikről elképzelhető vagy feltételezhető, hogy értékeik alapján egyébként felsorakoznának az adott politikai szereplő háta mögött.
A magyar párhuzam, és az idekívánkozó „jó példa” kedvéért jegyzem meg, hogy a magyar politikai piacon talán éppen Orbán Viktor az, aki az elmúlt húsz évben a legsikeresebbnek bizonyult abban, hogy az „egy közölünk” magánemberi és a közéleti-politikai énjét ötvözze, s ezzel erősítse elfogadottságát saját táborában. Beágyazni sajnos "nem támogatott formátum" miatt nem lehet, de itt a közvetlen link egy nagyon jellemző videóhoz.