Nem meglepő, hogy esetleg csak az UMP szavazataival lehet elfogadtatni a fiskális paktumot. Az euroszkepticizmus és az újabb uniós intézményekkel szembeni gyanakvás nagy hagyományokkal rendelkezik Franciaországban. Olyan politikai törésvonallal állunk szemben, amely keresztül szeli a hagyományos pártpolitikai törésvonalakat.
Nem először
Amióta csak az európai integráció létezik, a francia közvélemény és politikai elit jó része gyanakvóan állt hozzá. Félnek a britektől, félnek a szabad piaci liberalizmustól, féltik a francia “szociális modellt”, a francia nemzeti függetlenséget.
Gyakran azok is így éreztek, akik kezdeményezői, vagy első nagynevű képviselői voltak az egységes Európa gondolatának: ki ne emlékezne még Charles De Gaulle nézeteire, aztán a luxemburgi kompromisszumban végződő üres székek politikájára? Ki ne emlékezne a brit csatlakozás többszöri megvétózására? Ki ne emlékezne azokra a kemény vitákra, amelyek a maastrichti szerződés ratifikációját megelőzték, és nem utolsó sorban ki ne emlékezne arra, hogy a szerződés alig 51%-kal csusszant át az 1992-es népszavazáson?
Aztán nehéz lenne elfelejteni az európai alkotmányos szerződés körüli vitákat is, a “lengyel vízvezetékszerelő” fenyegető rémképét, a kudarccal és bukással végződő 2005-ös népszavazást. Azt a népszavazást, amely belülről is megosztotta a pártokat, többek között a zöldeket és a szocialistákat (e pártok szavazóinak nagy része elutasította a szerződést, mint ahogy a pártelitből is csatlakoztak a “nem” híveihez olyan “nagy nevek”, mint a jelenlegi külügyminiszter, Lauren Fabius).
A francia politikában tehát nem mondhatjuk, hogy x párt inkább EU-párti, mint y párt: a baloldal megosztott, a mérsékelt jobboldalnak pedig – eseti euroszkeptikus pillanatai mellett – az a legnagyobb baja, hogy szélsőjobbról szorongatja az egyértelműen euroszkeptikus Nemzeti Front. Nos, azok a szavazatok pedig alapvetően kellenének…
A kampány revitalizálta
Valahol erről szólt a 2012-es kampány is. François Hollande a fiskális paktum újratárgyalásának az ígéretével, Nicolas Sarkozy pedig – például – a schengeni rendszerrel szembeni kritikáival igyekezett megszólítani a megszorítás-ellenes, a francia szociális modellt féltő és a bevándorlás gazdasági-szociális következményeitől rettegő választókat.
Úgy tűnik az eredményekből, hogy az euroszkeptikus húrok pengetésében kicsit sikeresebbnek bizonyult Hollande – hiszen ő a Merkozy-paktum és a megszorítások ellen lépett fel, ami a gyakran baloldali, etatista attitűdökkel rendelkező franciák egy része számára nyilván csodálatos muzsika volt. De ne értékeljük túl a dolgokat: az Hollande által begyűjtött 51,6% nem nagy győzelem, és ő sem varázspálcával érkezett. Nem tud olyan radikális programmal fellépni, mint amilyet a kampányban sugallt, nem fogja tudni úgy kiszolgálni az euroszkeptikusokat, hogy közben brüsszeli befolyása is megmaradjon, esetleg nőjön.
És e kényszerhelyzetben szépen lassan átsodródhat a törésvonal másik, EU-párti oldalára, ahonnan a kampány kedvéért átruccant a másik oldalra. A baloldal baloldalának megszorítás- és paktumellenes tüntetései már mutatják, hogy ez a folyamat elkezdődött, a szemünk előtt zajlik. A kérdés, hogy ki szolgálja majd ki azokat a szavazókat, akik ott maradtak, ahol Hollande és Sarkozy a kampány alatt álltak?