Miközben az UMP elnökválasztási adása a főműsoridős szórakozás szerte az országban, természetesen egyéb érdekes dolgok is történnek a franciáknál. Például az ArcelorMittal (bezárni tervezett) florange-i üzeme kapcsán hetek óta folyik a kötélhúzás: hallhattunk leépítési tervekről, kormányzati közbelépésről, eladásról, átvételről, államosításról, megegyezésről. Most úgy tűnik, utóbbi opció győz, és néhányan a baloldalon meglehetősen elégedetlenek emiatt. Ami persze nem szabad, hogy meglepjen bennünket…
Szájkarate és kormányzati erőfeszítés
Nem is olyan régen a szakszervezetek dicsérték a kormányt: amikor Arnaud Montebourg ipari fejlesztésért felelős miniszter jó egy hete azt mondta, hogy Franciaország számára nemkívánatos a Mittal cég jelenléte, a szakszervezetek üdvözölték a kemény retorikát. Nyilván az sem volt ellenükre, hogy a kormány oldalán államosításról és kormányzati asszisztenciával megvalósított eladásról is szó esett (a kabinet kapcsolatba is lépett számos potenciális vevővel). Hozzá kell tenni, hogy a Mittal franciaországi szerepe több, mint vitatott, nemcsak a baloldalon, és nemcsak 2012-ben. Nicolas Sarkozy egyik tanácsadója, Henri Guiano arról beszélt ezzel kapcsolatban, hogy ha nem is ért egyet Montebourg stílusával, a Mittal akkor sem mondott igazat az európai acéliparral kapcsolatos terveit illetően, és mellesleg az államosítás lehetősége Nicolas Sarkozy elnöksége idején is felmerült.
Az Élysée és a Matignon közbelép – Montebourg megegyengülhetett?
Csütörtökön Hollande elnök találkozott az ArcelorMittal ügyvezetőjével, Lakhsmi Mittallal, és ismét elhangzott (sokadszor) az átmeneti államosítás fenyegetése. Majd péntek este a miniszterelnök hivatala bejelentette, hogy nem lesz államosítás, sőt, sikerült megegyezni abban, hogy elbocsátások helyett fejlesztésekre kerül sor az üzemben, a Mittal ígérete szerint 5 év alatt mintegy 180 millió euró értékben.
Most a szakszervezetek azt kérdezik, hogy hol van az az érdeklődő befektető, aki a miniszter állítása szerint érdeklődött az üzem iránt? A miniszterelnök hivatala szerint ugyanakkor nem volt hiteles, komoly érdeklődő, ami pontosan az ellenkezője annak, amiről Montebourg beszélt néhány órával korábban. A Libération a Matignon közbelépését és a Montebourg-féle államosítási terv elvetését úgy értelmezi, hogy ezzel a lépéssel a szocialista párt balszárnyához tartozó Montebourg izolálódott a kormányon belül, hiszen egy szimbolikus ügyben szenvedett házon belüli vereséget. A kormány egyik tagja szerint a minisztert egészen egyszerűen fegyverként használták a tárgyalások során, tudva, hogy a többiekkel ellentétben ő tényleg államosítani akar. Ezt Ayrault miniszterelnök is megerősítette, amikor Montebourg szerepét egyfajta nyomásgyakorlásként értelmezte, mondván, valakinek fel kellett emelnie a hangját a jó megegyezés érdekében. (Montebourg szombati interjújában kizárta amúgy, hogy emiatt lemondjon.)
Egy régóta ismert betegség tünetei
Egyes szocialisták azonban sajnálatos szociálliberális puhaságnak tekintik a megkötött kompromisszumot (egy miniszter állítólag azt mondta, amikor értesült a hírről, hogy “mégsem lehetünk liberálisabbak, mint Cameron, Brown és Obama összeadva!”). A kormánytól szintén inkább balra álló szakszervezetek is úgy érzik, hogy becsapták őket, sőt, volt olyan szakszervezeti képviselő, aki az államosítás elmaradása miatt egyenesen azt mondta, hogy a kormány “végig hazudott“.
A szocialista kormánynak hosszú távon valamit kezdenie kell azzal, hogy egy támogatottságában nem túl nagy, de hang-ügyileg meglehetősen erős baloldali ellenzékkel (kommunistákkal, trockistákkal, antikapitalistákkal stb.) kell tartósan együtt élnie. A dolog jelentősége nemcsak az ArcelorMittal-ügy kapcsán világos: a múlt héten például a kommunisták tartózkodásának köszönhetően történhett meg az a blamázs, hogy a kormány költségvetési javaslata megbukott a Szenátusban. De az Hollande-adminisztrációnak már korábban is meggyűlt a baja mind a zöldekkel, mind a baloldal baloldalával. Ezekről a baloldalon belüli konfliktusokról korábban ezt írtam:
| “Összességében tehát az Hollande-kabinetnek számítania kell arra, hogy kétoldali ellenzékkel lesz dolga bizonyos témákban, és hogy a kényszerpályás haladást a radikális baloldal nem fogja hatalomtechnikai, vagy ilyen-olyan szolidaritási okokból jóindulattal kezelni. Egyrészt azért nem, mert logikusan szavazatokat szeretne gyűjteni, másrészt pedig Franciaországban is fel-felüti a fejét az a nemesnek aligha mondható hagyomány, hogy a radikális baloldal és a kommunisták számára a szociáldemokraták “jobboldalinak”, esetleg árulónak és ellenségnek számítanak, mivel úgymond “lefeküdtek a kapitalistáknak”. Az ArcelorMittal leépítése kapcsán azt is megtapasztalhatta a kormány, hogy a szakszervezetek sem tekinthetők taktikai politikai partnernek, csak önálló akaratképző szereplőknek, hiszen ha kell, bármilyen antiglobalista miniszter tevékenysége mellett és ellenére képesek hosszú napokig tartó blokádot szervezni”. |
Mind a helyzet, mind az elemzés változatlan.