Ablonczy Balázs a párizsi Magyar Intézet igazgatója és a Nagykövetség kulturális tanácsosa. A párizsi magyarok számára is kulturális, közösségi központot jelentő Intézet feladatairól, szerepéről, működéséről beszélgettünk.
Mi a pontos feladata a Magyar Intézeteknek?
Az egyetemes magyar kultúra terjesztése, bemutatása külföldön, az adott ország anyanyelvi közönsége számára. Rém banálisan hangzik, de már ez a rövid meghatározás is felállít egy-két kemény feltételt, ami nagy segítség a mindennapokban. 1. A magyar kultúra termékeit adjuk el, tehát például francia sanzonestet nem rendezünk: egyrészt mert nem feltétlenül a magyar előadók a legjobbak a műfajban, meg a tengerbe fölösleges vizet hordani, másrészt mert Magyarországon sokszor – tisztelet a kivételnek – elég archaikus felfogás él a francia sanzonról. Mondott műfaj nem Edith Piaf halálával végződik. Ugyanez vonatkozik például francia művek magyar fordítására is, azt nem a mi dolgunk megcsinálni. 2. a magyar kultúra bemutatása azt is jelenti, hogy az egyetemes magyar kultúrát igyekszünk eladni, országhatárokra, nemi, társadalmi, politikai identitásra, esetleg személyes ízlésre való tekintet nélkül. Lehetőség szerint a legjobbat. A mi kis magyar küzdelmeinket egy francia nem is érti. 3. azt is jelenti, hogy egy-két kivételes alkalom kivételével (nemzeti ünnepek, magyar kultúra napja, nemzeti összetartozás napja) az intézet francia nyelvű: a honlapunk is az, facebookunk is, a műsorfüzetünk is, és a programjaink is. Igyekszünk a helyi magyar közösségnek is alkalmakat szervezni, főleg a kisgyerekes családoknak, minden szerdán van néptánc, gyerekfoglalkozás – de ez szolgáltatás, amit fontosnak tartunk, de mégsem ez a fő profilunk.
.jpg) |
| “Oh, là, là” ! Az Intézet épülete a rue Bonaparte-on. |
Kik a célközönség? Hogyan éritek el őket?
A 18 és 85 közötti francia nyelvű, kulturális fogyasztásra fogékony középosztálybeliek. Aztán néha a célzás nem jó, néha meg programtípustól is függ. Egy komolyzenei koncerten inkább idősebbek vannak, de az jó közönség, szeretjük őket. Egy filmvetítésen, dzsesszkoncerten több a fiatal. Főzőiskolában, egy jól sikerült könyvbemutatón a középkorúak. Azért a francia rendezvényekre is jönnek magyarajkúak, az arányuk olyan 20 és 40% között van – és megbecsüljük őket, mert az ő ítéletük is fontos és hidat jelentenek a francia közönség szélesebb rétegei felé. Van állandó közönségünk, de programtípustól függően sokan jönnek be az utcáról, hirdetések alapján. És jó, ha kívül van egy program: ott több a visszhang.
Mi az, amivel nem foglalkoztok?
Most így hirtelenjében nem tudnám a TEÁOR-lista olyan részét előhúzni, amivel ne szembesültem volna az elmúlt 30 hónapban (talán a vizibicikli-kölcsönzés és az űrszemét-gyűjtés kivételével). Bár ha jobban meggondolom, vízibicikli már volt… Mindenesetre nem vagyunk állásközvetítők, de igyekszünk segíteni. Bed and breakfast sem vagyunk, meg taxiszolgálat sem, meg partiszervíz sem, meg csomagmegőrző sem, meg pszichiátriai szakszolgálat sem, de egy kicsit mindegyik. Általánosságban annyi mondható, hogy van egy sokszor nehezen észrevehető, de azért elég éles határvonal a magyar művészet vagy a kreativitás megismertetésében: egy általunk menedzselt/kiajánlott/felléptetett alkotót mi nagyon szívesen továbbadunk, összehozunk partnerekkel, de a saját menedzsmentet mi nem helyettesíthetjük, a francia vidéki klub tulajával én nem tudom megbeszélni, hogy koncert előtt a magyar zenész milyen ízesítésű guacamolét kér a csipszéhez, meg hogyan van recézve a dobpedál; ez évi 140-160 saját program mellett nem is lehetséges. Egy félreismerhetetlen retorikai jele mégis van annak, hogy mi NEM a dolgunk: ha valaki azzal kezdi a belépőjét nálunk, hogy „maguknak ez a dolguk!!!”.
Hogyan mérhető egy kulturális intézet teljesítménye?
Látogatószámon, sajtóvisszhangon, a látogatók elégedettségén, a visszatérő francia partnereken, az intézmény elfogadottságán. Ezekben egyáltalán nem állunk rosszul. A sajtón még volna mit javítanunk, de már három éve nincs csak ezzel foglalkozó munkatársunk.
Otthon hogyan mérik a kormányzatban ezt a teljesítményt?
Gondolom, olvassák a heti meg az éves jelentéseinket és díjazzák azt a szakmai jelentőmunkát, összeállításokat, amiket egyébként csinálunk.
Szervezetileg hova tartoznak ezek az intézetek és miért?
A Balassi Intézethez, az pedig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz. 2010-ben, amikor az új kormányzati struktúra felállt, az országmárkával, országimázzsal kapcsolatos feladatok jelentős része itt összpontosult. Most az ilyen feladatok egy része elkerült a KIM-től, mi maradtunk. Ott vigyáztak ránk és a szűkös körülmények között is igyekeztek segíteni, ahol csak lehetett, tényleg. Ezt bátran belevágom a világ szemébe.
Hogy működik a kormányzati koordináció?
Ha arra gondolsz, hogy a többi minisztériummal miként dolgozunk együtt, akkor a viszony nyilván partneri: igyekszünk eleget tenni a megkereséseknek, ami lehet egy telefonszám megszerzése, vagy éppenséggel felkészítő anyag az idelátogató miniszter számára.
Pontosan milyen diplomáciai feldatokat láttok el, és a nagykövetséggel hogy működik a koordináció a gyakorlatban?
Az intézetigazgatás mellett én vagyok a párizsi magyar nagykövetség kulturális tanácsosa is. A francia minisztériumokkal, helyi igazgatási szervekkel, felsőoktatási intézményekkel való kapcsolattartásban, kormányzati látogatások előkészítésében használom ezt a süvegemet, és jó baráti viszonyban dolgozunk együtt a nagykövetségi kollégáimmal. A gyakorlatban úgy néz ki, hogy résztveszek a diplomataértekezleteken, ahol feladatokat kapunk (elmenni ilyen vagy olyan találkozóra, részt venni az előkészítő munkában, elmenni egy koszorúzásra, megemlékezésre a nagykövetség nevében). A kulturális-oktatási ügyekben a nagykövetséghez forduló francia feleket is mi kezeljük, tájékoztatjuk.
Mi a párizsi intézet különlegessége, jellegzetessége?
A többi magyar intézethez képest? Rómával, Béccsel, Berlinnel, Moszkvával együtt a nagy intézetek közé tartozunk, nagy épület, magas négyzetméterszám, sok kiégő villanykörte. Nem tudom a jó munkatársi csapat különleges-e, de akkor hozzáteszem azt is. Van egy csodálatos – és végre felújított – tetőteraszunk, meg egy állítólagos lejáratunk a párizsi kazamatákba a pincéből. Azért ne fáradjon senki, néhány éve befalazták. A közelmúltig a kazánházban még ott voltak az 1985-ben, a felújításkor a munkásoknak kialakított zuhanyzók, bennük az 1985-ös Amo-szappannal. Le lehetett volna forgatni a komplett Stephen King-életművet.
Miről ismert a párizsi Magyar Intézet a franciák között?
Az épületünk nagyon jó helyen van, sokan, ha meghallják, hogy a rue Bonaparte-on vagyunk, már elkezdenek csettinteni és indul az “oh, là, là”. Ha jelzem, hogy magam is az épületben lakom, az irigység aprócska lidércfényeit látom fellobbanni a szemekben. Szívesen cserélnék velük ilyenkor egy éjféli zongoristabeengedést. A házat előtt egyébként itt áll Lapis András szegedi szobrász Kalap alatt című szobra, ami iszonyatosan népszerű. Nagyjából hárommilliárd fénykép készült már róla. A múltkor egy szenátornak magyaráztam, hogy hol az intézet (a Szenátus tőlünk mintegy háromszáz méterre van), de csak akkor csillant fel a szeme, amikor mondtam neki, hogy az „ülő női szobor mögött”.
 |
| Kalap alatt |
Mennyire tervezhető a tevékenységetek? Mennyire kell reagálni az aktualitásokra?
A kiállításokat nagyjából egy-másfél évre előre látjuk, egyébként pedig negyedévente előre tervezzük az egyéb programjainkat. Nyilván figyeljük azt, mi forog a párizsi kulturális piacon, mi érdekelheti a franciákat a magyar kulturális kínálatból. Politikai aktualitásokra nem hiszem, hogy reagálnunk kéne. Persze, ami nekünk fontos, azt napirenden tartjuk. A külhoni magyarok ügyét, a roma tematikát ilyennek tartom, még akkor is, ha az utóbbi most éppen nem túl népszerű Franciaországban. És mondjuk tavaly talán egy kicsi részünk volt abban, hogy a Nicolas Schöffer-kiállításunk nyomán megélénkült az érdeklődés a kinetikus művészet iránt.