Tegnap este egy izgalmas beszélgetésen vettem részt két kiváló kolléga (Antoni Rita és Perintfalvi Rita) társaságában. Az est a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség szervezése volt, s a cím (És azt ismered, hogy egy teológus, egy politológus és egy feminista utazik a vonaton?) már önmagában sokat mond – nyilván elsősorban nőpolitikáról, egyházról, pápákról, feminizmusról beszélgettünk. Amiért viszont ezen a blogon is megemlékezem az eszmecseréről, az az, hogy számos francia politikára és francia nőkre vonatkozó kérdés is felmerült.
1. Először is szóba került, hogy Franciaországban miért létezik, létezhet nőpolitika, esélyegyenlőségi politika, külön női esélyegyenlőségi minisztérium (ami most éppen nincs, de volt már). És miért van az, hogy Magyarországon egyrészt keveseket foglalkoztat a nőkérdés, másrészt a választókat sem izgatja különösebben, így a politikai elit sem ugrik rá?
Szóval mi a különbség ebben a tekintetben Magyarország és Franciaország között? Szerintem két alapvető magyarázat kínálkozik. Az egyik, hogy a francia értelmiség, és a francia baloldali aktivisták, politikusok még ma is viszonylag nyitottak a marxizmusra, illetve a kritikai elméletekre, azokra a jellegükben baloldali eszmékre, amelyek az elnyomás természetével és felszámolásával foglalkoznak – e nyitottság egyébként a köztársasági eszméből is következik, melynek a XIX. század vége óta szintén központi eleme az egyenlőség és a nők úgymond “bevonása”. Márpedig a feminizmus elsősorban kritikai ideológia, mely a nők elnyomásával és egyenlőtlenségével foglalkozik.
Vagyis, úgy gondolom, hogy a politikai környezet jellege miatt a feminista gondolat Franciaországban termékeny talajra hullik (most nem beszélek a konzervatív, keresztény és más, inkább jobboldalinak számító feminizmusokról, amelyek persze léteznek, csak nem számítanak többséginek). Ráadásul a feminizmus második hullámának egyik inspirálója, Simone de Beauvoir, mondanom sem kell, francia volt, talán ez sem elhanyagolható szempont. (Gondolom, Beauvoir A második nem
Miután a franciák nyitottak a feminizmusra, vagy ha úgy tetszik, a “nőkérdésre”, a politikai elit sem teheti meg, hogy ne foglalkozzék vele. Kénytelen a nőket választói klientúrának tekinteni, kénytelen a nőkre individuumként, köztársasági polgárként és nemcsak anyaként nézni, és ennek megfelelő javaslatokkal előállni. Ez a magyarázata annak, hogy Franciaországban a nőpolitika nem a családpolitika szinonimája, hanem egy attól teljesen független dolog.
Magyarországon viszont a fenti körülmények gyakorlatilag hiányoznak. A “létező szocializmus” teljes egészében diszkvalifikálta a marxizmust és a kritikai eszmék egy részét, ráadásul a közveszélyes munkakerülés és a “dolgozó nő” jelszavával agyonnyomott magyar nők egy jelentős része szinte felszabadulásként, progresszív előrelépésként élte meg, amikor a rendszerváltás után visszahúzódhatott a privát szférába, azaz – durván fogalmazva – az állam által megtervezett női individuum helyett végre családanya lehetett. A szocialista korszak kötelező, állami feminizmusa ezzel gyakorlatilag felszámolta a mozgalmi, kritikai feminizmusra való igényt a mai Magyarországon, így a politikai elitnek nincs mire reagálnia. Ezért lehet a családpolitika nálunk a nőpolitika szinonimája.
Nagyon jó kis beszélgetést tartottunk tegnap este Antoni Rita-val, Rita Perintfalvi-val és Juhász Borbála-val az ELTE TÁ…
Posted by Eszter Petronella Soós on Tuesday, November 3, 2015
2. Kérdésre szóba került Edith Cresson rövid, kérészéletű franciaországi miniszterelnöksége, illetve Ségolène Royal 2007-es elnökjelöltsége. A kérdező azt firtatta, hogy ezek a nők azért buktak-e, azért vesztettek-e választást, mert nők voltak. Miközben nyilván szerepe volt a nemi kérdésnek is a sorsuk alakulásában (ez minden nőpolitikusnál felmerül, de erről majd máskor), én azt gondolom, hogy sem Cresson asszony esetében, sem pedig Royal esetében nem a nőiség okozta a vesztüket.
Ismereteim (és a közmegegyezés) szerint Cresson kormányzása igen gyenge volt, később pedig egy nepotizmus-vád kapcsán az egész Európai Bizottságot magával tudta rántani, ami szintén nem emeli egy politikus tekintélyét. Szerintem egyébként a “gyenge” sem feltétlenül a nőnek szóló értékítélet: Hollande-ot is sokan tartják gyenge elnöknek, de nem azért mert férfi (bár szerintem az államügyekkel éppúgy bánik, mint a nőügyeivel, ez már egy korábbi cikkemben is téma volt).
Royal esetében pedig teljesen egyértelmű, hogy a sok szempontból tabudöngető politikai programja
De összességében Royal nem a neme miatt veszített, hanem azért, mert Sarkozy jobban kampányolt és inkább készen állt az elnökségre, mint ellenfele.
Nem felejtettél el valamit? Iratkozz fel a Francia Politika-blog RSS-csatornájára és lájkold a Facebookon, hogy ne maradj le az újdonságokról!