Egy berlini rádió információi szerint a német külügyi hírszerző szolgálat (BND) gyakorlatilag mindenkire dolgozott, aki él és mozog, többek között lehallgatta Laurent Fabius francia külügyminisztert is. Ebből persze éppúgy felháborodás lett, mint korábban Angela Merkel amerikai lehallgatásából – miközben ép ésszel végiggondolva nagy idióta, aki csúcspolitikus létére az ilyen hírek láttán tényleg meglepődik. Aki ismeri a szakmát, az csak megfutja a kötelező köröket: kiáll, úgy csinál, mintha meglepődne, szemöldökét felvonja, felháborodik.
Először is induljunk ki abból, hogy aki világpolitikailag is meghatározó politikai szerepet vállal (és a francia és német kormánytagság annak számít), annak nem árt gyanakvóvá válnia, és észben tartania, hogy a négyszemközti bájcsevejeit mások is hallgathatják. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy olyan paranoid szakmában, mint a politika, egy (francia) külügyminiszter, egy elnök, egy miniszterelnök nem gondol arra, hogy másokat is érdekelhetnek a beszélgetései. Sőt, konkrétan azt hiszem, nem teljesen alkalmas a feladatára, aki nem óvatos és tudatos az elektronikus kommunikációival, aki nem tartogatja az igazán bizalmas megbeszéléseit az élő, négyszemközti találkozókra és aki nincs tisztában a fenyegetettséggel.
Szerintem a Snowden-ügy sem azért hatalmas ügy, mert hogy jesszus, mik derültek ki (amúgy persze jesszus, mik derültek ki), hanem mert a paranoid elképzelések és összeesküvés-elméletek jelentős részéről végleg bebizonyosodott, hogy nem is annyira elborultak, mint azt sokan gondolták. (Elvégre attól, hogy üldözési mániád van, még nem biztos, hogy nem üldöznek, ugye.)
Biztos vagyok benne, hogy az olyan központi, jelentős politikai szerepet betöltő kulcsállamok, mint Franciaország, Németország, és persze az Egyesült Államok mindent megtesznek annak érdekében, hogy rendelkezzenek azzal a technikai kapacitással, amellyel valós időben tudnak követni minden elektronikus kommunikációt, ha szükséges. Nemzetállami szempontból pedig nyilván nem végzi jól a feladatát az a szolgálat, amelyek nem figyeli azokat a külföldi kulcsvezetőket, akiket amúgy technikailag figyelni tud. Az a hírszerzések dolga, hogy háttér-információkkal lássák el a kormányaikat, azt meg nem az íróasztalnál ücsörögve és hasra csapva szerzik meg (bár egy jó háttérelemzés esetenként aranyat ér).
Persze itt is vannak problémás kivételek és esetek, a legújabb német botrányban például annak is felmerült a gyanúja, hogy a német állam saját állampolgára, diplomatája után is kémkedett illegálisan, ami minden magára valamit is adó demokratikus nemzetállamban – elvben – lehetetlen és tilos. De a csúcspolitikusok élete, megítélésem szerint más: nekik az első perctől fogva tudniuk kell, hogy rajta lehetnek az étlapon, főleg, ha számítanak.
Ha pedig kiderül a turpisság, egymás megfigyelésének ténye, akkor mindenki előadja a kötelező műfelháborodást és adja a meglepődöttet. Angela Merkel is lefutotta a kötelező köröket, amikor napvilágra került, hogy az amerikaiak hallgatták a hívásait. A franciák is lefutották ezeket a köröket, amikor kiderült, hogy az amerikaiak figyelték őket. Mindenki szépen összevonta a szemöldökét, amikor fény derült a német szolgálatok és az amerikai NSA közötti szoros együttműködésre. Ennek megfelelően most Hollande elnök ad megdöbbenésének hangot, és ő búgja bele a mikrofonba, hogy ezt szövetségesek között nem, mert milyen már. Mert ilyenkor ezt kell mondani, s mindenki tudja, hogy ez azt jelenti: máskor csináljátok ügyesebben, fiúk, lányok!
Amúgy persze nagyon helyes, hogy a német parlament ellenőrzi és vizsgálja a saját hírszerzését – az a dolga a parlamenteknek, hogy keretek közé szorítsa az állam szürke- és fekete-zónáját. Csak közben ne csináljunk úgy, mintha a hírszerzésnek meg nem az lenne emberemlékezet óta a feladata, hogy külföldi kémtevékenységet végezzen és esetenként külföldi vezetőket hallgasson.
Ha tudja, az a dolga.
Nem felejtettél el valamit? Iratkozz fel a Francia Politika-blog RSS-csatornájára és lájkold a Facebookon, hogy ne maradj le az újdonságokról!