Két nappal a(z újabb) párizsi terror után nehéz komoly politológiai elemzéseket készíteni. Ez most még a biztonságpolitikusok ideje: ők tudnak arról beszélni, miként rohangászhatnak tömeggyilkosok csőre töltött kalasnyikovokkal a nyugati kultúra fellegvárában, abban az országban, amely a legnépszerűbb turisztikai célpont a világon. A politológus ebben a fázisban elsősorban problémákat vet fel (és sajnos nagyon komolyakat). Ezúttal sokkal keményebb ügyekre és problémákra kell rákérdezni, mint Charlie után.
1. Elég-e, ami Charlie után történt?
A Charlie-merényletek után Europa Varietas-os kollégámmal, Türke András Istvánnal publikáltunk egy akciótervet a terrorizmus kezelésére. El kell ismerni, hogy az általunk felvetett ügyek egy részében történt előrelépés az elmúlt tíz hónapban, akár a nemzetbiztonsági, akár az oktatási, akár a szociális területet nézzük.
A lépések közül a hírszerzési törvény módosítását emelem ki, mely gyakorlatilag NSA-szintű jogokkal ruházza fel a francia szolgálatokat és amely egyébként külföldre irányuló kommunikációk megfigyelését is széles körben lehetővé tette volna – ha az Alkotmánytanács nem kaszálta volna el. Ezért éppen e napokban tárgyalja a Parlament két háza a nemzetközi elektronikus kommunikációk megfigyeléséről szóló új javaslatot, amely tehát még nem hatályos, és még nem tudjuk, hogy segíthetett volna-e a pénteki merényletek megakadályozásában.
Ugyanakkor vannak ügyek, amelyekben nem igazán történt komoly előrelépés: a szolgálatok továbbra is pénz- és erőforráshiányra panaszkodnak, és lehetetlennek tartják minden gyanús személy tartós megfigyelését (emlékezetes, hogy a Thalys-merénylő éppúgy S-listás volt, mint az egyik már azonosított párizsi terrorista, vagyis szerepelt az állambiztonságra veszélyt jelentő személyek nyilvántartásában). A miniszterelnök hónapok óta azzal turnézik, hogy Franciaország veszélyben van, a terrorveszély hatalmas, és nincs 100%-os biztonság. A 99%-os biztonság viszont a polgárok számára értelemszerűen nem elfogadható – nem véletlen kísérte belenyugvó egyetértés a szabadságjogokat csorbító hírszerzési törvény elfogadását.
Tudom, hogy a hiánycélt 2018-ra leszorítani igyekvő, magas államadóssággal küzdő, a jóléti kiadásokat megvágni nem kívánó Franciaországban ugyanúgy nem könnyű pénzt találni a szükséges dolgokra, mint Magyarországon. A franciák még stadionokat sem építenek, amelyekre rituálisan rá lehetne mutatni, hogy na, onnan kell elvenni. Ettől függetlenül a biztonság növeléséhez biztosan több pénz kell, és a franciáknak érdemi vitát kell nyitniuk arról, hogy honnan szedik azt a több pénzt (egy ilyen helyzetben azt sem zárom ki, hogy az adóemelés témáját meg lehet nyitni, de Hollande a ciklus eleji, gyűlölt adóemelések után éppen az adócsökkentés hívószavával kampányol, ezért a 2017-es választás előtt nem biztos, hogy megéri neki ilyen felvetéseket tenni).
2. Megakadályozható-e a radikalizálódás, hogyan fordítható vissza?
A franciák, meg kell hagyni, nagyon igyekeznek megérteni, hogy mi az iszlamista radikalizálódás oka, kiváltója, társadalmi kontextusa. Arra is igyekeznek választ adni, hogy miként fordítható vissza: a kormány kérésére parlamenti jelentés készült a radikalizálódásról, és a visszafordításának lehetőségeiről is (e két fontos jelentésről ebben és ebben a vendégcikkemben számoltam be). Amennyire látom, a kormány elkötelezett a témában, retorikailag és a tettek szintjén is (Manuel Valls miniszterelnök egyébként a radikális iszlamizmust kifejezetten ellenségnek titulálta már jóval a pénteki terrorhullám előtt).
A kabinet január óta látványosan igyekszik tenni a vallási jellegű erőszak ellen (gondolva itt az iszlamizmussal különösen kéz a kézben járó antiszemitizmusra, illetve az iszlamofóbiára is). Külön kiemelendő az a százmillió eurós akcióterv és tájékoztató kampány, mely a rasszizmus és az antiszemitizmus ellen lép fel, valamint az a (szólásszabadságot és a gyűlölet-bűncselekményeket érintő) büntetőjogi szigorítás, mely e percekben is készülőben van.
Az eredmények oldaláról persze teljesen egyértelmű, hogy a társadalmi feszültségek oldása terén nem sikerült érdemben előrelépni. A döntéshozók a probléma megértésének fázisában vannak.
3. Változott-e valami az egyházak és hitéleti tevékenységek finanszírozásában? Továbbra is szükséges-e a változtatás?
Hosszú idő óta mondogatják a szakértők (pontosabban azok egy része), hogy a nagy szent tehenet, a vallási tevékenységek állami finanszírozásának 1905 óta élő tilalmát újra kell gondolni. Januári akciótervünkben ezt írtuk:
Újra kell gondolni a nagy francia szent tehenet, vagyis az egyházak finanszírozhatatlanságának a kérdését, megakadályozandó hogy a francia muszlim közösség legitim (vallási, közösségi, kulturális és média) igényeit radikális közel-keleti forrásokból fizessék, illetve hogy a közösség tartósan radikális közel-keleti hatásoknak lehessen kitéve a hazai pénzügyi és kulturális erőforrások gyér volta miatt.
Azt gondolom, ez a felvetés ma is érvényes, mert január óta ez az ügy még csak napirendre sem került Franciaországban.
Az iszlám jelen van Franciaországban, ha tetszik, ha nem. Az általa okozott és felvetett problémákat akkor is kezelni kell, ha esetleg a megoldáshoz ki kell lépni a korábbi keretekből (itt jegyzem meg, hogy időről időre felmerül az állampolgárság elvételének ötlete: ez a honosítottak esetében így-úgy működik, de a harmadik generációs állampolgárok esetében nem, mert őket nem lehet hova elküldeni, s különösen úgy nem, hogy közben Európa Európa maradjon, vagyis Európa ne tagadja meg ezzel saját deklarált értékeit).
A hitéleti tevékenységek finanszírozásának dolga tehát belső, nemzetbiztonsági jelentőségű ügy. Legalább a beszélgetést meg kell kezdeni róla.
4. Mekkora biztonsági kockázatot jelent valójában a menekültáradat?
Egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy a szír útlevél, mellyel Görögországban és más államokban regisztráltak, valóban egy elkövetőhöz tartozott-e, bár ez jó eséllyel feltételezhető, mivel a dokumentumot a teste közelében találták. Mi lesz, ha bebizonyosodik, hogy az elkövetők egy része valóban a kontrollálatlan migrációs áradattal érkezett Európába?
Ebben az esetben nyilvánvalóan tarthatatlanná válik a vasárnapi Jean-Claude Juncker-nyilatkozat, miszerint nem kell változtatni az EU menekültpolitikáján, és azok a nyilatkozatok is, amelyek azt mondják, hogy a terrorizmus és a menekültáradat nem függ össze. Ha kiderül, hogy a migrációs áradat mégis biztonsági kockázatot rejt, akkor az európai polgárok joggal várják politikai vezetőiktől, hogy személyes biztonságuk védelme legyen az elsődleges cél, s a migrációs hullám kontrollálása váljék erőteljessé, határozottá és tudatossá.
Ebben az esetben nem zárom ki azt sem, hogy Angela Merkel pozíciója a jelenleginél is jobban megrendül, hiszen személye a Wilkommenskultur jelképévé vált.
5. Milyen jellegű munkaerőhiány van Európában, és csak migrációval oldható-e meg?
A migráció támogatása melletti legfőbb érv általában a munkaerőhiány és a demográfiai probléma (főleg Németországra gondolok, de máshol is ezek az érvek merülnek föl). Eközben viszont egyes déli tagállamokban az ifjúsági munkanélküliség eléri az 50%-ot.
Az unió egészét tekintve tehát strukturális munkanélküliséggel küzdünk, nem ott van fölös munkaerő, ahol szabad munkahely, és nem olyan munkaerő áll rendelkezésre, amilyenre szükség lenne. Ebben az értelemben az egységes piacon működési anomáliák vannak, amelyeket érdemes, sőt szükséges lenne javítani.
(Zárójel: azon is érdemes elgondolkodni, hogy egy spanyol vagy görög fiatal kulturális-politikai-társadalmi beilleszkedése [pl. Németországban] hosszú távon [két-három generáció alatt] nem jár-e kevesebb költséggel és társadalmi feszültséggel, mint amennyivel esetleg most drágább őt foglalkoztatni. Nyilván ennek a végiggondolása azt jelenti, hogy a kultúra, politikai kultúra és társadalmi tőke kérdéseit is odarendeljük a gazdasági kérdések mellé. Azt pedig amúgy régóta tudjuk, hogy a gyerekvállalási kedv növelése milyen szakpolitikákkal érhető el az európai társadalmakban [nacionalisták és patrióták, legyetek feministák!], de ezt a témát inkább egy másik bejegyzésben fejtem ki.)
6. Milyen legyen az európai bevándorláspolitika?
Nicolas Sarkozy és mások is új európai bevándorláspolitika megalkotására szólítottak fel – ez általában azt jelenti, hogy olyan bevándorláspolitikát akarnak, amelyben Európa dönti el és választja ki, hogy kiket akar befogadni és kikre van szüksége. A logika természetesen az, hogy az agyelszívás nem feltétlenül rossz dolog – ha az agyelszívó irányítja a folyamatot. Szakértők szerint egyébként a legális bevándorlási csatornák megnyitása az illegális migrációt is drasztikusan csökkenti.
7. Meddig erősödhet az európai szélsőjobb?
Egy korábbi bejegyzésemben (Mikor lesz Le Pen francia elnök?) azt írtam, hogy
az európai politikai környezet lehet Marine Le Pen legjobb barátja a következő években.
Ha ez az állítás igaz volt a múlt héten, még igazabb ezen a héten. Hogy a gyakorlatban mennyire, azt gyorsan tesztelhetjük, hiszen a december 6-án és 13-án esedékes regionális választások alkalmával arra számíthatunk, hogy az FN jó eséllyel elhódít 1-2 régiót a másik két párt elől.
Összességében is azt gondolom, hogy a migrációellenesség és az iszlamofóbia várható erősödése a bezárkózást propagáló, leegyszerűsítve pedig menekültellenes politikusok malmára hajthatja a vizet, s a párizsi merénylet őket igazolja majd visszamenőleg (különösen, ha kiderül, hogy a menekültáradattal érkezett valamelyik elkövető, de ha nem bizonyosodik ez be, akkor is számíthatunk a menekültkérdés és a bevándorlás tartós összemosódására). Teljesen egyértelmű, hogy ha a biztonsági kockázat beigazolódik, akkor Orbán Viktor magyar miniszterelnök tekintélye megnőhet, ha nem is az elitek körében, de az európai polgárok egy részének szeme előtt biztosan.
8. Megfelelő-e az európai titkosszolgálatok együttműködése?
Ha a nyomozás során megerősítést nyer az, hogy a francia támadásokat Belgiumból koordinálva, vagy onnan indulva hajtották végre, akkor a francia állampolgárok biztonsága szempontjából másodlagossá válik, hogy mit tudnak a francia szolgálatok, milyen széles hatásköreik vannak: akkor a belga szolgálatok gyengesége (vagy nem hatékony működése, vagy szerencsétlensége, ezt még nem tudjuk) közvetlen veszélyt jelent a franciákra.
Nem lennék meglepve, ha ennek felismerése után beindulna a schengenezés, hiszen ha igaz a belga vonal, akkor a szabadon átjárható határok hozzájárultak a sikeres merénylet-elkövetéshez. Logikusan a problémát két módon lehet ezután megoldani: vagy mindenki visszahúzódik a kis csigaházába (ez sokaknak vonzó lehet, de a kis szolgálatokkal bíró országok biztos nem járnának vele jól, s szerintem hosszú távon a nagyok se), vagy Európa létrehoz egy olyan európai felderítést, elhárítást stb., amely képes ezeket a problémákat áthidalni. Röviden összefoglalva: ha közös, szabad európai teret és szabad mozgást akarunk, akkor közösen kell a közös európai teret megvédenünk.
9. Változik-e a francia, amerikai stb. Szíria-politika?
A hétvégi amerikai sajtó áttekintése után úgy látom, hogy a terrorizmus és a Közel-Kelet értelemszerűen ott is uralja a vitákat. Eddig úgy gondoltam, hogy az Egyesült Államok kivár Szíria ügyében, egyrészt mert Barack Obama azt ígérte a választóknak, hogy befejez két háborút, nem azt, hogy újat kezd, másrészt pedig mert a 2017. január 20-án hivatalba lévő új elnök nagyobb legitimitással tud új kezdeményezéseket tenni. Most azonban új helyzet van, s a hétvégi Szíria-csúcs is azt mutatja, hogy a sürgősség érzése miatt esetleg történhet valami megegyezés, osztozkodás, beindulhat valami mozgolódás Szíria ügyében korábban is, mint 2017 eleje.
Ami a franciákat illeti, én személy szerint meglepődnék, ha visszahúzódnának a Közel-Keleten és Afrikában a mostani támadások miatt, hiszen azzal azt üzennék, hogy a terroristáknak csak támadniuk kell, és máris sikereket érhetnek el. Ösztöneim az súgják, nem véletlen Hollande döntése, hogy összehívja a Kongresszust és ünnepélyesen szól a Parlament két házához, könnyen lehet, hogy a “valamit csinálni kell”, az “erre muszáj valami keményet reagálni” vége az lesz, hogy a franciák is meglépik a maguk bosszúhadjáratát, a maguk Afganisztánját. Persze ez egyelőre most csak találgatás, de a következő napokban kiderül, a valóságban mit lépnek a gallok.
10. Megroppan-e az univerzalizmus eszméje?
Az egyéni szabadságjogokhoz és az európai szabadsághoz még a konzervatív európaiak is ragaszkodnak – sokan éppen ezért iszlámellenesek (hogy ez egy leegyszerűsítő álláspont, most hagyjuk). Ám a baloldal és a liberálisok gondolkodásában az emberi jogok univerzálisak, azokat univerzálisan kell érvényesíteni, vagyis – leegyszerűsítve – a jövevénynek ugyanolyan jogai vannak, mint a már itt élő állampolgároknak. Ha a menekültáradat kapcsán bebizonyosodnak a biztonsági gyanúk, akkor az az álláspont terjedhet el Európában, mely szerint a szabadság és jólét az európai polgárok privilégiuma. Ez pedig paradigmaváltozás lenne, mely az univerzalizmust képviselők számára hatalmas ideológiai kihívást jelenthet a jövőben. A terrorhullámmal és a menekültáradattal a baloldalnak van tehát a legtöbb veszítenivalója, s nemcsak választásokról, pozíciókról és mandátumokról beszélek, hanem egy sok évtizedes gondolkodásmód és eszmei alapvetés háttérbe szorulásáról.
Nem felejtettél el valamit? Iratkozz fel a Francia Politika-blog RSS-csatornájára és lájkold a Facebookon, hogy ne maradj le az újdonságokról!