A tragikus merényletek árnyékában és következményeiről való gondolkodás részeként kell megvizsgálnunk Franciaország helyzetét, s visszatekintenünk az elmúlt pár évtizedére. Mint bármelyik ország a kontinensen, még Franciaország sem értelmezhető, elemezhető az Európai Unió nélkül. Sőt, Különösen igaz az Franciaországra, hogy nem elemezhető az Európai Unió nélkül. Hiszen sok tekintetben Franciaország az Unió egyik legfontosabb létrehozója, egyik, ha nem a legfontosabb vezető hatalma, s talán egyik – mélyen titkolt – lehetséges vesztese az általa is elindított európai egységesülési folyamatnak.
Franciaország évszázadokig Európa legnagyobb hatalma, legnépesebb és leggazdagabb országa volt. Ennek öröksége az, hogy a francia nyelv mai napig a diplomácia nyelve. 1815-ben még az akkori világ összes nagyhatalmának össze kellett fognia, hogy le tudja győzni Franciaországot. A XIX. század folyamán azonban Franciaország európai vezető szerepe megroppant. A napóleoni kaland katonai veresége után, Anglia lehagyta Franciaországot gazdagságban és befolyásban. Németország egységesítése után ez utóbbi vált a kontinens nyugati felének legnépesebb ipari nagyhatalmává, s Franciaország a második helyre szorult. Ezt nyilvánvalóvá tette, hogy 1870-ben Németország játszi könnyedséggel legyőzte Franciaországot. A két világháborúban Franciaország már csak a fél világgal összefogva tudta nagy nehezen megőrizni, sőt visszaszerezni nagyhatalmi szerepét és függetlenségét Németországgal szemben, miután a villámháborús sikere eredményeképpen a náci Németország megszállta Franciaország egyik felét, s csatlós államává változtatta másik felét. A II. Világháború után, a gyarmati sorba tartott népek véres felszabadító harca kényszerítették arra Franciaországot, hogy feladja gyarmatait, a valamikori világhatalmi pozíciójának utolsó bástyáit.
A legenda szerint, az Európai Unió eredete az a politikai szándék, hogy Németországot európaizálják, feloldják az európai népek koncertjében. Mint minden legendának, ennek is van alapja. De a történeknek van egy francia komponense is. Az EU létrejöttének másik oka az, hogy az Európába visszaszorult Franciaország az Európai egységes állam létrehozását próbálta felhasználni arra, hogy megőrizze politikai vezető szerepét Európában, annak ellenére, hogy már nem volt Európa legnagyobb katonai és gazdasági nagyhatalma, és legnépesebb országa. Amikor Franciaországról beszélek ebben a politikai vonatkozásban, akkor elsősorban a francia politikai elitre, a francia államigazgatás, katonai és rendvédelmi szervek vezetőire, szakértőire és a francia tudományos élet, a politikai think tankek politika befolyásoló nagy gondolkodóira gondolok. A tág értelemben vett francia politikai elit a világ egyik legkifinomultabb, legjobban képzett elitje, a régi korok arisztokratikus elitjéhez hasonlítható réteg. E réteg tagjaiba különleges elitiskolákban nevelik bele a hivatástudatot és készítik fel őket arra, hogy Franciaországot, s Franciaországnál tágabb világot vezessék úgy, hogy Franciaország érdekeit érvényesítsék. Ez az elit törekvés találkozik a francia nép önbecsülésével és büszkeségével, s emiatt nagyfokú támogatást élvez.
Franciaország azért az Európai egységesülési folyamat motorja, mert kezdetektől az hajtja a francia politikai elitet, hogy ők lehetnek a megmondóemberek az Európai Unió tágabb keretén belül, különösen annak folyamán, hogy Németország II. világháború utáni új politikai elitje a politikai törpe szerepét vállalta fel szégyenkezve a náci Németország égbekiáltó bűnei miatt. Nem véletlen sem az EU sokat szidott, bizantikus bürokratikus gépezete, sem s a bürokratikus szabályozások hátterében álló magas szintű diplomáciai egyeztetések sötét átláthatatlan világa. Ez a francia bürokratikus politikai elit világa, ahol ők a legjobbak és a legjobban felkészültek. Nem is lehet másképp, hiszen a kifinomult, kiválóan képzett, bürokratikus eljárásokban tökéletes francia politikai elitnél jobb kormányzó elitet csak kitalálni lehetne egy bürokratikus szervezetek által dominált világban.
Hogyan jelentkezik ez a gazdaságban?
Adam Smith óta azt gondoljuk, hogy a piacgazdaság a legjobban szolgálja a népek gazdagodását, az egyének jólétét. Még Marx is egyetértett azzal, hogy a kapitalizmus a termelőerők sose látott fejődést indított el, s egyetértőleg nyugtázta, hogy felszabadította az emberiséget a tradicionális társadalmak korlátjai alól. A piacgazdaság “hőse” és “nyertese” a vállalkozó, a semmiből felemelkedő, esetleg képzetlen, de ügyes, ötletes, innovatív vállalkozó, aki pillanatok alatt hatalmas vagyonra képes szert tenni egy jó ötlettel, egy hatékonyabb gyártási eljárás kitalálásával, ügyességgel, ne adj isten ügyeskedéssel, spekulációval.
A modern európai politikatörténet egyik legnagyobb konfliktusa az újgazdag, ügyes vagy ügyeskedő vállalkozók és a hagyományos társadalom irányító szerepbe belenevelkedett, arisztokratikus, képzett elitek közötti feszültség és hatalmi harc.
A II. világháború utáni francia gazdaság történet sajátossága az, hogy a francia politikai elit az, amelyik megpróbálja a gazdasági életet kézbe venni, s irányítani annak érdekében, hogy alátámassza Franciaország nagyhatalmi ambícióit. Ennek a törekvésnek a eszközei: a nemzeti vezető nagyvállalatok létrejöttének elősegítése és piaci szerepének támogatása, az állami gazdaságirányítás bonyolult szabályozó rendszerével és az állami költségvetés expanziójával, amit a Francia Nemzeti Bank laza pénzügy politikája tett lehetővé. A nemzet nagy vállalatok létrehozása és támogatása azért is volt fontos, mert így lehetett remélni, hogy a francia vállalatok ki tudják használni az egységesülő európai piacot, miközben a brüsszeli bürokratikus alkuk során remélték biztosítani a nem eléggé versenyképes iparágak valamilyen szintű védelmét. Ebből is fakad az európai egységes piac sajátos jellege: miközben fő cél az akadálytalan vállalkozási szabadság, a nemzeti gazdasági védővonalak leépítése, aközben az európai szintű szabályozás egyben akadályversenyt jelent nagyon sok területen nagyon sok vállalkozónak, vagy vállalkozni akarónak. Ez a kettős jelleg az oka annak, hogy az EU-n belül az esetleges nemzetállami piackorlátozó beavatkozás a helyi vállalkozások ügyeibe először a Bizottságon belüli politikai alku tárgya, s csak akkor kerül bíróság elé az esetleges piac korlátozó lépés, ha azt a Bizottság bíróság elé akarja vinni.
A II. világháború utáni francia helyzet sajátossága, hogy a politika nemcsak a nagyhatalmi szerep alátámasztása érdekében avatkozott be a gazdaságba, hanem annak érdekében is, hogy kiépítse a francia jóléti államot, belesimulva a II. világháború utáni általános trendbe. Ez kettős terhet jelentett, amelyet a legtöbb európai állam laza pénzügypolitikával tett lehetővé.
A francia irányított gazdaság koncepciójának ellenmodellje Európában az ordoliberális Németország volt. A II. világháború utáni Németországot vezető gazdaságpolitikusok fő életélménye az volt, hogyan használta fel az állam gépezetet a náci párt a német gazdaság irányítására és ez miként segítette elő Németország őrült II. világháborús haláltáncát. Ezért a német gazdaságpolitika sarokköve a II. világháború után a Német Nemzeti Bank, a Bundesbank függetlensége lett és a Bundesbank szigorú pénzpolitikája, amely ellenállt a kormányok inflációs törekvéseinek, s ezzel jelentősen korlátozta a mindenkori német kormány lehetőségét a gazdaság irányítására.
Kontinentális Európa két legfontosabb nagyhatalmának eltérő gazdaságpolitikai filozófiának az lett a következménye, hogy a német márka lett a legfontosabb európai valuta, s a német Bundesbank kamatpolitikája lett a meghatározó kamatpolitika a kontinensen. Ennek következményeképpen a Bundesbanknál lazább pénzpolitikát folytató államok, mint Franciaország is, időről időre pénzügyi válságba futottak be, amelynek kísérőjelensége volt a nemzeti valutájuk leértékelődése. A valuta szabadesését a válságos pillanatokban csak azzal lehetett megfogni, ha a korábbi laza kamatokat ellensúlyozó magas kamatszintet vezetett be az adott állam nemzeti bankja. A hirtelen felemelt kamatszint viszont automatikusan adósságválságot, recessziót, majd politikai válságot okozott. Franciaország esetében a válságról válságra bukdácsolás, a francia frank folyamatos gyengülése gyengítette a nagyhatalmi szerepvállalás legitimitását.
S ezzel elérkeztünk az euró születéséhez. Bár sokan sok okból szerették volna az euró létrejöttét, a legfontosabb politikai szereplő Franciaország volt, amely kiharcolta az egységes európai pénzt – éppen a Bundesbank ellenkezésével szemben. Hiszen a francia gazdaságpolitikát irányító elit úgy látta, hogy a Bundesbank konzervatív pénzügypolitikája kényszerzubbonyba zárta a francia gazdaságot, s a francia gazdaságpolitikát. Az euróval azt remélték, hogy a Bundesbank egyedülálló szerepe megszűnik, s helyét átveszi az ECB. Mint ismeretes, az ECB látszólag a német Bundesbankoz hasonló jogi függetlenséget élvez, azzal a különbséggel, hogy a német delegáltak kisebbségben vannak, még Németország gazdasági súlyához képest is alacsonyabb szavazati aránnyal, a többi európai szereplőhöz képest. Nem véletlen, hogy a 2008-as válságot megelőző hitellufi korszakban a Francia Nemzeti Bank volt elnöke, Jean-Claude Trichet volt az ECB elnöke. S az sem, hogy utódja a szintén krónikusan infláló országból származó, olasz Mario Draghi lett.
Na jó, de miért baj ez, ha egyáltalán baj Franciaországra nézve?
Az euró előtti világban, az egyes nemzetállamok valutájuk leértékelésével állították helyre versenyképességüket, hozták egyensúlyba a belső inflációt a külvilág (lassabb) pénzromlásával. Ráadásul, a folyamatos leértékelés, a magasabb kamatlábak korlátozták a belső hitellufit, hiszen hitelhez csak felár mellett lehetett jutni, s a hitelnyújtók pedig óvatosabban nyújtottak hitelt, hiszen kalkulálniuk kellett a bármikor bekövetkezhető árfolyamromlás miatti veszteségeikkel. Vagyis, a nagyobb állami szerepvállalás miatt folyamatosan magas inflációtól szenvedő országok nemcsak azért szenvedtek el növekedési veszteséget, mert az állam kevésbé ügyes, profitorientált gazdasági aktor, mint a vállalkozó, hanem azért is, mert a magasabb kamatszint visszafogta a vállalkozókat, az új beruházásokat. Viszont, az időről időre visszatérő valutaválság figyelmeztető jelként szolgált: reform kell, lépni kell, s megakadályozta, hogy a túl nagy hitellufi fújódjon fel, ami később már nagyon mély válsághoz vezethet.
Az euró és az ECB laza pénzügypolitikája, valamint az ECB belső szabályozása, amely rizikómentessé nyilvánította a tagállamok kötvényeit kikapcsolta a piacot, a nemzeti valutaválság utólagos korrekciójának lehetőségét csakúgy, mint a befektetők, a hitelnyújtók veszélyérzetét. Ennek lett következménye az európai adósságlufi, amely 2008-ban megrázta európát, s bedöntötte Görögországot is.
Az igazi baj az adósságlufi szerkezete: a kilencvenes években az összes eurozónára aspiráló tagállam annak érdekében, hogy bekerülhessen a klubba, jelentős reformokat hajtott végre, vagy legalábbis kezdett el gazdasága versenyképesebbé tétele és az állami kiadások csökkentése érdekében. Az euró életbe lépésével a legtöbb tagállam boldogan visszahelyezkedett a korábbi politikai vágányba: a reformok abbamaradtak, vagy éppen visszafordultak. Az államok nagyívű infrastrukturális és jóléti célú projektekbe kezdtek. Ömlött a pénz, s boldog boldogtalan hitelből növekedett, beruházott, építkezett és vásárolt, beleértve az állami szereplőket. Látszólag egyes államok, mint spanyol meg az Ír, prudens költségvetési politikát folytatott, ám ez csak a látszat volt, mert a reálgazdaság hitellufija miatti állami bevételnövekedés elfedte az állam valódi szerepét a gazdaságban.
Ennek az állami szerepvállalásnak része a passziváló jóléti állam változatlan szerepe. Passziváló azt jelenti, hogy magas adóterhek, mérhetetlen bonyolultságú szabályozási erdő és bürokratikus-hatósági jóváhagyási és ellenőrzési rendszerek megnehezítik a vállalkozások létrejöttét, növekedését, miközben a nagyívű jóléti rendszerek lehetővé teszik a vállalkozói és munkaerőpiacról való kimenekülést. Erre a jelenségre jól rávilágít a párizsi merénylet két elkövetőjének életútja, amelyet a The Beast magazin ismertetett. Bár szakmával rendelkezett az egyik elkövető, inkább a havi 1000 eurós segélyen élt barátnőjével együtt. Az nem derül ki a cikkből, hogy villanyszerelőként miért nem lett vállalkozó, vagy munkavállaló, de lehet, hogy a zárt munkaerőpiacon nem kapott könnyen szakmájában munkát, de alacsonyabb rangú munkát nem akart végezni, mert akkor már fiatalként elvoltak segélyből. Így alakul ki a blokkolt társadalomban az egymásnak szembefeszülő etnikai ellentétek: 1000 euró elég a megélhetéshez, de kevés a jövőhöz, 1000 euró ugyanakkor szúrja azok szemét, akik adójából élnek az “érdemtelen” segélyezettek.
Az euró csapda a technokrata, jó szándékú, vagy éppen – ne adj Isten – korrupt és oligarchikus piacot építő állami vezető szerepben hívő politikai eliteknek. Pénzeső közben fel sem tűnik, vagy majd megoldható, majd megoldandó problémának tűnik a vállalatok versenyképességének csökkenése, a negatív kereskedelmi mérleg, a magas fiatalkori munkanélküliség, a korai nyugdíjasok magas aránya, a jóléti kiadások aránya, az állami bürokrácia súlya, a munkaerőpiacról kiszorultak gettói.
A nagy kérdés, s ez különösen aktuális ma: Franciaország hogyan járt az euróval? Jól kihasználta, mint Németország, vagy éppen ellenkezőleg, beleesett az euró csapdába, s az állami szerepvállalás növekedett? Hogyan alakult Németországhoz képest az eladósodottság dinamikája, a költségvetési hiány alakulása, az export-import aránya, a vállalatok versenyképessége? Mennyivel szabadabb, kevésbé bürokratikusabb, a francia gazdaság Németországhoz képest, mint volt 2000-ben? Könnyebb vállalkozóvá válni, rugalmasabb a munkaerőpiaca, mint volt, s ez miként változott Németországhoz képest. Miként változott a munkanélküliség, különösen a fiatalkori munkanélküliség aránya? Ezek azok a kérdések, amelyek eldöntik, hogy fenntartható-e a Francia modell, vagy Franciaország is sodródik a görögországihoz hasonló válság felé, miközben a francia vállalatok esetleg elvesztik korábbi piaci pozícióikat, gyengül jövedelmezőségük.
A terrortámadások azonban rávilágítottak még egy fontos pontra: ma Franciaország deklaráltan is háborúban áll. Védekezik. Most kiderült, hogy az elmúlt évtizedekben Franciaország nem fordított elég forrást katonai-védelmi rendszereire. Pedig még relatíve a legjobbak közé tartoznak Európán belül. Hollande elnök rögtön be is jelentette, hogy emiatt felmentést kér az EU költségvetési előírásai alól. Ez ilyen terrorfenyegetés árnyékában érthető és méltányolható kérés. Azonban azt is látni kell: ez hosszútávú probléma. Nem fog máról holnapra megoldódni. A hosszútávon növekvő katonai-védelmi kiadások újabb jelentős terhet fognak jelenteni a gazdaságra. Még inkább fontossá teszi annak végiggondolását, hogyan lehet dinamizálni a francia gazdaságot, hogy versenyképes legyen a Franciaország aktív közreműködésével kialakult kereteken belül.
Az igazi kérdés, az, hogy fenntartható-e a dirigista, állami irányítású bürokratikus francia modell? Azok között a feltételek között, amelyek 2000 után kialakultak az egységes monetáris unió létrehozásával, amikor egyedül az államot irányító politikai-gazdasági és tudományos elit felelősségteljes politizálása tudja visszatartani az országot újabb és újabb hitellufik fújásától, amit az egységes európai pénzügyi rendszer lehetővé tesz.
Az eseteges angol csatalakozást megelőző egyik szakértői anyag amellett érvelt, hogy az eurozónán belül a versenyképesség és az eladósodás elleni védekezés legjobb módja, ha egy nemzetállam pozitív költségvetési mérleget ér el, s a fellendülés éveiben leépíti adósságait. Gyakran, a felületes politikai csatákban ez úgy jelenik meg mint a neoliberális jóléti állam ellenes politikai fordulat az óvó-védő állammal szemben. Azonban nemcsak így lehet reformot folytatni. Az igazi kulcs a dirigista gazdaságpolitika feladása és az aktiváló jóléti állam modellje a passziváló jóléti állam modelljével szemben.
Aktiváló jóléti állam elsősorban a képzésre, továbbképzésre és arra helyezi a hangsúlyt, hogy segítse a munkavállalók adaptációját a változó elvárásokhoz, a munkanélküliek visszatérését a munka világába. Ennek érdekében a merev, bürokratikus állami szolgáltatás helyett decentralizálja a jóléti állam szolgáltatásait, versenyt hirdet a szolgáltatók között, s igyekszik megerősíteni a szolgáltatást igénybe vevő egyének választási lehetőségét a szolgáltatásnyújtók között. Van példa arra Európában, hogy lehet úgy folyamatosan 2% állami kiadási többletet és adósságot leépíteni, hogy közben fennmarad a jóléti állam: Svédország. Svédországban sikerült összehangolni a lehető legnagyobb gazdasági szabadságot a jóléti állam olyan értelmű átalakításával, amely versenyképes módon segíti az egyéneket a piaci verseny feltételeinek való megfeleléssel.
A vendégcikk szerzője Tóth András PhD, az MTA TK Politikatudományi Intézete tudományos főmunkatársa.
Nem felejtettél el valamit? Iratkozz fel az oldalsávban a Francia Politika-blog hírlevelére, fűzd be az RSS-hírfolyamot az olvasódba és lájkolj a Facebookon is, hogy ne maradj le az újdonságokról!