Rengeteg kérdést kapok mostanában a munkaügyi reformról, no meg arról, hogy tulajdonképpen miért is csinálja Hollande. És nem könnyű válaszolni rájuk. A politikai elemzés rákfenéje, hogy azt feltételezzük, a politikus racionális keretekben gondolkozik, és abból indulunk ki, választást akar nyerni. Márpedig Hollande esetében itt azért komoly kérdések merülnek fel…
Igen, nem vagyok benne biztos, hogy Hollande jövőre választást akar nyerni. Illetve abban biztos vagyok, hogy akar, de tudja, hogy nem fog. Úgy érzem tehát, a köztársasági elnök beárazta a vereséget. El fog indulni, ettől függetlenül beárazta a vereséget. Más nem magyarázhatja, hogy miért áll neki egy évvel a választás előtt egy ilyen robbanásgyanús reformnak és miért ragaszkodik hozzá foggal-körömmel (mekkora bődületes arcvesztés lenne azt mondani, 12 hónappal a mandátuma lejárta előtt, hogy jó, akkor ebben is visszalépek?).
Képzeljük el, hogy Hollande megértette, nagy valószínűséggel egyciklusos elnök lesz belőle. Ha így van, akkor már csak egy dolog érdekelheti: a szobra, meg hogy mi lesz a történelemkönyvekben. És a munkajogi reform nélkül most még nekem, Franciaország-szakértőnek is nehezemre esne összeszedni, hogy milyen kiugró dolgokat tett Hollande elnökként…
A másik jogos kérdés, hogy ha így is van, miért rántja az elnök magával a Szocialista Pártot is, amelynek talán még lehetne esélye. Az hiszem, ez a francia rendszer sajátosságaiból következik: a párt nélkül nem lehetsz elnök, de ha pártként nem tudsz felmutatni “elnökképes” (présidentiable) jelöltet, akkor majdnem mindegy is. A nemzetgyűlési választás ugyanis mindig pár héttel az elnökválasztás után van, vagyis az elnökválasztás eredménye – a győzteshez húzás ismert jelensége miatt – szinte meghatározza a nemzetgyűlési választás eredményét. Vagyis jó elnökjelölt nélkül a parlamenti választás eldőltnek mondható, maximum kármenteni lehet.
Márpedig a szocialisták kármentenek bőszen.
Ha pedig az emberek elégedetlenek azzal az adminisztrációval, amelyet 2017-ben nagy valószínűséggel elküldenek ellenzékbe, a párt számára is az a racionális, hogy előadják a belső konfliktusokat, a kormánnyal való elégedetlenséget, a bizalmatlansági indítványt. A szocialista képviselők szerintem már arra számolnak, hogy Hollande a távozása után viszi magával a felelősséget is, meg mindent, ami a történelemkönyvnek készült. A többiek pedig maradnak, és már a 2017-es kampányban is büszkén viselik, hogy “ők már az átkos elmúltötévben is belső ellenzékiek voltak”.
És folytatják a helyezkedést 2022-re.
Nem felejtettél el valamit? Ha tetszett, kérlek, oszd meg a posztot barátaiddal (itt alább a gombok:))! Ha még annál is jobban tetszett, akkor fűzd be az RSS-hírfolyamot az olvasódba és lájkolj a Facebookon is, hogy ne maradj le az újdonságokról!