Sok Charles de Gaulle-életrajzot olvastam már életemben, de az egyik legizgalmasabb csak most került a kezembe. Ez pedig nem más, mint Nyikolaj Nyikolajevics Molcsanov De Gaulle tábornok című kötete, amely 1973-ban jelent meg Moszkvában, és amelynek a magyar fordítása egy évre rá már nyomdába is került Magyarországon.
Rendkívül izgalmas látni, hogy szovjet / kommunista szempontból hogyan értelmezték, és persze kritizálták De Gaulle-t. Nem azért olvastam végig ezt a könyvet, mert tájékozódni akartam a tábornok életéről (Molcsanov is a francia szakirodalmat forgatta), hanem azért, mert látni akartam, hogy milyen keretbe helyezi a tényeket.
Az első, ami szembeötlik, hogy milyen rettenetesen nehezen kezelte a szerző De Gaulle társadalmi származását, avagy az “osztályharc” “objektív” szabályainak a megbomlását, hogy tudniillik De Gaulle tábornok és elnök tevékenységével saját osztálya, a “burzsoázia” nem mindig volt elégedett. Sőt, sokszor nem volt elégedett.
A kötetben a témában ilyen zavaros, pontosabban erőltetett megállapítások találhatók: “De Gaulle tábornok megvetette a burzsoázia alantas, erkölcstelen törekvéseit, nyereséghajhászását, primitív merkantilizmusát, szellemi korlátoltságát. (…) De ő mégiscsak ennek az osztálynak az embere maradt, bár gyakran úgy szolgálta, hogy cselekedeteiben szembehelyezkedett óhajaival és törekvéseivel“. Látszik, hogy De Gaulle-nál nem mindig a lét határozta meg a tudatot, és ezzel kezdeni kellett valamit.
Érdekesség, hogy a tábornok gazdaságpolitikájának és gazdaságfilozófiájának (például a munkásrészvétel gondolatának) az elemzésénél Molcsanov nem igazán tér ki arra, hogy De Gaulle mennyire kötődött a katolikus szociális tanításhoz, ahhoz a gondolati rendszerhez, amely a Rerum novarumtól kezdve az évtizedek alatt kirajzolódik a pápai tanításokból. A kötet elején sokat olvashatunk a család és a tábornok egyházhoz, hazához, machiavellizmushoz stb. való viszonyáról, s később olvashatunk pár gondolatot arról, hogy De Gaulle vajon hívő volt, vagy egyszerűen vallásos – de arról részletesen nem értesülünk, hogy a társadalomfilozófiája mire és hogyan épül. Nem gondolom, hogy ez véletlen.
Ahogy az sem, hogy Molcsanov óvatosan, de különbséget tesz a szovjet kommunista rendszer és Oroszország között, ahogy tette maga De Gaulle is: miközben az anyaországi ellenállás dolgában, illetve általában belpolitikai téren Molcsanov szűklátókörű és kicsinyes antikommunizmussal vádolja a tábornokot, kénytelen elismerni a “Hitler-ellenes” koalícióban szerzett érdemeit, illetve az elnökként az orosz-francia kapcsolatok terén tett lépéseit. A szerző nem tagadja azt sem, hogy De Gaulle-ra szavaztak baloldaliak is (valójában a munkásosztály egy része), vagyis az osztályalapú szavazás a 60-as években korlátozottan működött (persze ettől még Molcsanov a kommunistákat tartja a munkásosztály pártjának, csak a sorok között derül ki, hogy ez azért óvatosan és árnyaltan kezelendő).
Rendkívül érdekesek az 1968-as diáklázadásokhoz, annak “anarchista” és szélsőbalos (gauche-iste) jellegéhez fűzött megállapítások is (ugye ebben az időszakban Trockij, Mao és társai a divatosak, és már túl vagyunk a szovjet-kínai szakításon). Persze nincs bennük semmi meglepő, új, vagy váratlan – egyszerűen tanulságos olvasni.
Aki a kapitalizmus rothadásáról és válságáról, az osztályharcról, a burzsoáziáról, a minden bokorban felugró fasizmusról, az imperialista országokról stb. szóló megjegyzéseken képes túllépni, sőt, aki képes ezeket a helyükön kezelni és elemezni, az nagyon érdekes adalékokkal gazdagodhat a tábornok életműve és a gaulle-izmus története kapcsán. A kommunista szemszög ellenére, vagy épp amellett ugyanis ez a könyv meglehetősen árnyalt képes fest De Gaulle-ról. Kritizálja, amit kritizál, elismeri, amit elismerendőnek gondol, nem állítja be szentnek, de ördögnek sem a tábornokot. Azt viszont feltétlenül elismeri, ami a legfontosabb: hogy minden hibája ellenére valóban nagy ember volt, aki sok szolgálatot tett Franciaországnak és Európának.
