Minek az éve volt 2018? Mi jellemezte a hátrahagyott esztendőt? Mit viszünk magunkkal az új évre? Nos, a francia politika 2018 a Emmanuel Macron köztársasági elnök megbotlásáról szólt. És a botlás még ma is tart… ez lesz 2019 nagy kihívása is.
Az év eleje, még úgy ahogy, de ment Macron számára
Az elnök népszerűsége a megválasztása óta folyamatosan csökkent. Ám ahogy többször is érveltem mellette, ennek a ciklus első felében alapvetően kicsi (volt) a jelentősége. Egy elnök öt évig elnök. Macronnak, ha újra akarja választatni magát, 2022-re kell “bomba formába” kerülnie. Hosszú Katinka sem edzésen akar világcsúcsot úszni, hanem az olimpiai döntőben!
Az egy más kérdés, hogy 2018 végére sikerült a népszerűtlenségből gyűlöletet csinálni. Ez már korántsem annyira legyintős kategória: hogy az embert passzívan nem szeretik, vagy aktívan gyűlölik, miközben felgyújtják a Champs-Élysées-t, nem ugyanaz… Mindenesetre ez a gyűlölet az év elején még nem volt teljesen egyértelmű dolog, ez csak akkor lett igazán látható, amikor egy látszólag kis adóemelés – az üzemanyag adójának az emelése – kirobbantotta a sárga mellényes tüntetéseket.
Nemzetközi fókusz
Macron az ideje egy jelentős részét nemzetközi-európai kérdésekkel töltötte (főleg európai ügyekkel, viszonylag korán meg is kezdte az európai kampányát, s e kampányban elsősorban a magyar miniszterelnököt jelölte ki fő ellenfelének).
A belpolitikában nagyobb volt a csend. A várt nyugdíjreform például tolódott, s bizony tolódott a munkanélküliség drámai csökkenése is. Ugyanakkor ez nem rajzolta át a politikai erőviszonyokat. Ugyanis az ellenzék továbbra is gyengélkedett, s nem látszott olyan ellenzéki szereplő sem, aki egyértelmű veszélyt jelentett volna Macron elnöki újraválasztási esélyeire (egy újraválasztási kampányt Macron az áprilisi mérések szerint megnyerhetett volna, azóta új szám nem nagyon van, inkább pártpreferenciákat néznek a kutatók a 2019-es EP-választás miatt, mely mérésekben egyébként a Macron-párt nem szerepel olyan rettenetesen rosszul – főleg nem a többiekhez képest nézve).
Összességében a francia centrális erőtér 2018-ban jól szolgálta Macron hatalmi érdekeit (a link alatti hosszabb írásban elemeztem a francia centrális rendszer működését és annak logikáját).
… de a Benalla-ügy mintha mindent elsodort volna 2018 második felére…
Aztán a nyáron valami eltört. Kezdődött minden Alexandre Benalla (az elhíresült testőr) verekedési ügyével, a véletlenül kiderült ügy (rosszul) kezelésével, majd az augusztusi-szeptemberi miniszteri lemondásokkal, a kormányátalakítási huzavonával, Gérard Collomb belügyminiszter gyors és drámai lelépésével. (Összességében hetek kellettek a kormány átalakításához, egyes meg nem erősített hírek szerint azért, mert nem találtak olyanokat, akik elvállalták volna a felkérést, illetve mert vita volt az államfő és a miniszterelnök között abban, hogy a kormánynak a centrumban kell maradnia, vagy jobbra kell kormányoznia az ideológiáját.)
Az elhúzódó kormányátalakítási folyamatról itt írtam bővebben.
És folytatódott a nehéz évvége a sárga mellényes tüntetéssorozattal, amely világossá tette, hogy Macront a társadalom egy része nem egyszerűen nem szereti, hanem gyűlöli. Eközben a társadalom stabil 60-80%-a azt mondta, hogy egyetért a sárga mellényes tüntetéssorozattal, bármi is legyen annak a célja (ez nehezen volt konkrétan meghatározható, de azt biztosan mondhatjuk, hogy baloldali, szociális követelésekkel léptek fel a tüntetők).
A konfliktus végül is arra kényszerítette a köztársasági elnököt, hogy megakassza a saját politikáját, költségvetési költekezésbe kezdjen, ezáltal sokat veszítve az európai tekintélyéből is. Mert hiszen hogy kérhet valaki a németektől pénzt az eurozóna fejlesztésére, ha a saját maga által vállalt költségvetési hiánycélt is maximum egy évig tudja tartani? (A sárga mellényesekről, a tüntetéssorozat tanulságairól itt írtam hosszabban.)
Ezt a konfliktust az elnök viszi magával 2019-re. Az Európai Bizottság az egyszeri hiánynövekedést még elnézi, de többször már nem, s Emmanuel Macronnak azt is bizonyítania kell hazai és nemzetközi támogatóinak (már ha életben akar maradni politikailag), hogy itt nem fordulatról, hanem a további munka, a további reformok társadalmi megalapozásáról van szó.
De mi történt Macronnal? Hoz-e 2019 változást?
És felmerül egy fontos kérdés is, amire talán 2019 adhat pontosabb válaszokat. Ha Macron az elmúlt fél esztendőben hibát hibára halmozott, akkor mi az oka annak, hogy ez korábban nem így volt? Korábban tehetséges volt, most meg nem? Ha valaki ennyire nehezen kezel bizonyos politikai helyzeteket, akkor hogy nyerhette meg a választást – és miként kormányozhatott viszonylag ügyesen egy évig?
A válaszom az, hogy Macron 2018-ban valószínűleg beleesett egy nagyon csúnya, ám nagyon gyakori politikai csapdába. Egyrészt jó eséllyel elhitte, hogy a 2017-es győzelmében nem volt szerepe a szerencsének. Volt, hiszen François Fillon korrupciós ügyei miatt hullott az elnökség az ölébe. Másrészt viszont Macron az első időszakban ügyesen és jól játszotta az elnöki szerepet, jól kezelte a francia centrális erőteret, ügyesen kommunikált, ráadásul meg is csinálta, amit ígért – lásd munkapiaci reform.
És valószínűleg ez volt a baj: Macron pszichésen nem állt készen arra, hogy ő egy politikus, akinek a politika szabályait kell követnie, s nem állt készen annak a belátásra, hogy nem fog mindig minden ennyire simán menni. Ahogy egy pár héttel ezelőtt született publicisztikámban írtam:
“Az elnök valószínűleg egy gyakori politikusi csapdába sétált bele: mintha megrészegült volna az első év nemzetközi sikereitől, a viszonylag könnyen átvitt reformoktól, a gyenge ellenzéktől, a vele szemben megfogalmazott messianisztikus elvárásoktól. Mintha elhitte volna, hogy mindenre képes. Minden politikus számára veszélyes, ha elhiszi a saját propagandáját, de talán még veszélyesebb, ha kritikátlanul fogadja a sajtó és a hívek ajnározását, amelyből Macronnak bőven kijutott 2017 májusa óta. Ez történhetett: Macron – az Élysée gyakran emlegetett magányában és elszigeteltségében – elhihette, hogy rá nem vonatkoznak a politika szabályai. Hiszen ő kívülről jött, nem karrierpolitikus, ő nem olyan, mint a többiek!”
Macron óvatossága tehát elillant. Ebből lettek a rosszul kezelt Benalla-ügyek, a miniszteri lemondások, a sárga mellényesek. Aki azt hiszi, hogy nem tévedhet, az könnyen arrogáns lesz. S akkor szokott tévedni. Tankönyvi eset, amit 2018-ban láttunk Macrontól. Tévedések sorozatát. A kérdés, hogy 2019 ebben a fordulat éve lesz-e.
