Az elmúlt egy-másfél hét nem sikerült rosszul Emmanuel Macron számára belpolitikai szempontból. Ügyesen élt “a hivatali előny” nevű jelenséggel a G7-csúcs körül. Ügyesen kihasználta, hogy az ellenzék még nem teljesen ébredt fel a nyári álomból. Most jöhetnek a rosszabb, illetve nehezebb hetek, így a naptárra tekintve.
Bár a nemzetközi eseményeket, csúcsokat, tárgyalásokat általában annak tekintjük amik, valójában belpolitikai események is.
Nemzetközi tér, belpolitikai gondolkodás
A politikai szereplők a nemzetközi térben általában olyat ígérhetnek meg, amiről tudják, hogy otthon el tudják fogadtatni például a kormányukkal, parlamentjükkel. Általában olyat tehetnek, ami a belpolitikai érdekeiket nem sérti, sőt inkább segíti.
Ez persze nagy általánosságban igaz. Néha kifejezetten az a szereplők érdeke, hogy belpolitikai konfliktust generáljanak, hogy olyat akarjanak, amit például az otthoni politikai elit nem akar.
Anemzetközi események mindig belpolitikai események is, a szereplők belpolitikai szempontokat is mérlegelnek. A hivatali előny pedig azáltal áll rendelkezésükre, hogy nemzetközi szinten mint állam- és kormányfők, miniszterek stb. jelennek meg. Ez automatikusan a belpolitikai ellenfelek felé emeli őket (ők “csak” képviselők, “csak” beszélnek stb.).
(Magyar példa: gondoljunk Angela Merkel soproni látogatására, és az azt követő belpolitikai vitákra! Az a látogatás sem egy egyszerű “nemzetközi esemény” volt. Bár nem tudjuk, pontosan miről folytak a tárgyalások a háttérben, az egészen biztos, hogy jelenleg többet látunk az esemény belpolitikai, mint nemzetközi súlyából.)
A hivatali előny, amellyel Macron is élt
A hivatali előny tehát abból áll, hogy egy politikai szereplő egy állami-közjogi feladatokat ellátva állami erőforrások segítségével építi a profilját, következő kampányát stb. (ez természetes, hiszen közjogi pozíciót tölt be, mindeni azzal főz, ami rendelkezésére áll). Illetve nemzetközi pozíciójánál fogva (“államférfi, államnő, államfő”) a belpolitikai ellenfelek fölé emelkedik. Már ha jól csinálja, amit csinál…
Emmanuel Macron is egy olyan nemzetközi fókuszú héten van túl, amelyet ügyesen tud(ott) belpolitikai céljai szolgálatába állítani. A hivatali előny teljes egészében a rendelkezésére állt, és élt is vele, ráadásul úgy, hogy az ellenzék egy része még el sem indította a politikai szezonját.
- Macron 2019. augusztus 19-én találkozott Vlagyimir Putyinnal, aztán a hét második felében Boris Johnsonnal, illetve Narendra Modi indiai miniszterelnökkel. Végül levezényelt egy olyan G7-csúcsot, amelyen a) sikerült bizonyos megállapodásokat kötnie Donald Trumppal a GAFA-adó ügyében, b) ahol nem volt olyan probléma, hogy nem sikerül elfogadni egy záróközleményt (a megoldás az volt, hogy nem is volt záróközlemény).
- Ezek a nemzetközi találkozók belpolitikai szempontból lehetőségek, és Macron viszonylag ügyesen kontrollálta az egész történetet-narratívát, például azzal, hogy a többiek számára váratlan, kezelendő helyzetet teremtve, de a franciák által szeretett mediátor-szerepet teljes egészében magára öltve Biarritz-ba reptette az iráni külügyminisztert. Mivel Macron volt a kezdeményező, az aktor, tulajdonképpen mindegy is volt, hogy a konkrét ügyben történik-e előrelépés (egyébként paradox módon ilyenkor az is a kezdeményezőnek kedvező, ha támadják a kezdeményezését, mert az terelésnek és blokkolásnak tűnik).
- Macron számára belpolitikai szempontból kulcsfontosságúak a zöld szavazók. Mivel az Amazonas erdőtüzeinek a kérdését a G7-csúcs középpontjába emelte, ezt az ügyet is magához ragasztotta (a brazil elnökkel folytatott csörte, Jair Bolsonaro megjegyzése Macron feleségére még inkább segítette a francia elnököt, mert így még egy-két napig napirenden maradt az Amazonas kérdése, úgy, hogy mindenki Macronról beszélt közben). Hogy ennek a tematizációs kísérletnek és ennek a csörtének lesz-e mérhető belpolitikai haszna, az majd elválik, nyilván nem egy-két kommunikációs szempontból sikeres napon múlik, hogy a zöld érzékenységű szavazók hova voksolnak 2020 márciusában és 2022 áprilisában. De Macron “zöld problémájának” (a zöldek – Macron szempontjából természetesen előnytelen – erősödésének) a megoldása csak ilyen eszközökkel lehetséges, és Macron ügyesen élt a hivatali előny nyújtotta lehetőségekkel, hogy szóljon az érintett választókhoz.
Most azonban nehezebb hetek következnek
Az ellenzék ugyanis szépen lassan elkezdi a félévet (legkésőbb a Nemzeti Tömörülés, szeptember közepén), s nyilván uborkaszezonon kívül, “belpolitikaibb” körülmények között messze nem lesz az elnöknek ennyire egyszerű dolga.
De miért? Mi várható?
(A félév jelenleg ismert várható eseményeiről itt olvashatsz, ha kihagytam volna valamit, kérlek, írd meg nekem!)
A szeptember például, egyelőre úgy tűnik, a nyugdíjreform jegyében telhet, márpedig ez egy igen konfliktusos téma, noha az elnök és a kormány kezdeményezte róla a vitát. Szeptember 5-6-án tárgyal a miniszterelnök a szociális partnerekkel, aztán a hó második felében több szakszervezeti tüntetés is várható a témában.
De politikai indulatokat válthat ki a mesterséges megtermékenyítés jogának kiterjesztése minden nőre, így a meleg nőkre is. A témában október 6-án várható egy tüntetés. Hozzá kell tenni, a republikánus mozgalom (LR) csak október közepén választ elnököt, így a konzervatívok egy része nem biztos, hogy a következő hetekben ezzel a kérdéssel lesz elfoglalva, a Nemzeti Tömörülés pedig éppen megszólítani akarta az elmúlt években a meleg szavazókat…
És ha már elnökválasztás: novemberben a zöldek (EELV) is kongresszust tartanak, az ő mozgásaikra a legutóbb tapasztalt párizsi erejük miatt is érdemes lesz figyelni.
Abban biztosak lehetünk, hogy a francia politikai szereplők mindegyik 2020 márciusára, az önkormányzati választásra figyel már. Kampány volt, van és lesz, az meg olyan helyzet, amikor – hivatali előny ide, hivatali előny oda – visszaütnek. Meglepő lenne, ha Macron elnöknek a következő hónapokban lenne még egy annyira “sima hete” mint amit az elmúlt napokban láthattunk.
És akkor a gazdasági kockázatokról ezúttal még nem is beszéltünk…
(Kiemelt kép és illusztráció: pixabay.com)
