Így jár minden politikus bűnöző! (könyvajánló)

Így jár minden politikus bűnöző! – harsogja Frédéric H. Fajardie krimijének magyar kiadása.

Ha valaki itt a magyar közönségnek szóló üzenetet vélne felfedezni, nem téved, hiszen a könyv hivatalos ajánlója (amely a kötet hátoldalán is olvasható), még inkább rájátszik a dologra: “A regény főhőse, a gyilkosságok felderítésével megbízott Grindel rendőrparancsnok az egyik legfontosabb dilemmával szembesül. Hová álljon, az igazság vagy az igazságtalan törvények oldalára? Ismerős valahonnan? A franciák már megélték, végigcsinálták. És Magyarországon? Frédéric H. Fajardie regénye rólunk, nekünk szól – üzenet a palackban.”

Kár, hogy ez nem igaz. Az Így jár minden politikus bűnöző! nem a politikus bűnözőkről (vagy inkább politikusbűnözőkről) szól. Az eredeti francia cím az, hogy Clause de style, amit talán standard formulának, klauzulának, formalitásnak, vagy valami hasonlónak lehet fordítani, de a lényeg, hogy az “így jár minden politikus bűnöző” címtől elég messze van az eredeti…

Ahogy a könyv tárgya is. Ugyanis szó sincs arról sem a szövegben, hogy az igazság egyértelműen a gyilkosok oldalán állna. (Engedelmetekkel ezt nem fejtem ki jobban, mert azzal lelőném a “poént”.)

Egyébként e ponyvakrimi 2008-ban elhunyt szerzője maga inkább volt szélsőbaloldali, mint más, úgyhogy már csak ezért sem is igazán lehet értelmezni azt a magyar közönségnek szánt utalást, hogy esetleg a kötet szélsőjobboldali rendőrökkel szimpatizálna. Hogy kivel szimpatizál, vagy mit állít, az vitatéma, de hogy a szélsőjobbos halálbrigáddal nem kedves, azt így olvasás után biztosan állíthatom.

Annyit azért mondhatok, hogy a kötetben sokkal inkább van arról szó, hogy miért és mennyire problémás az önbíráskodás, a hatalommal visszaélés, még akkor is, amikor az ember úgy érzi, hogy van igazsága, és a törvények nem állnak mellette (“A lustaság is belejátszik. Lőni gyorsabb, megoldás, mint szórólapokat osztogatni vagy követni valakit.” – olvashatjuk a kötet egy pontján az egyik bűnöző, illetve önbíráskodási áldozat szájából).

Mert hogy valójában az a nagy kérdés, azt feszegeti ez a kötet, hogy egy társadalom rendje mindenki által ismert, jól-rosszul működő, esetleg megváltoztatható szabályok révén tartható fenn, vagy ha az elégedetlenek úgy döntenek, hogy bevezetik a dzsungel törvényeit (és aztán persze logikusan kedvet kapnak átvenni az egész dzsungelt, de ez is a poén része…).

Természetesen van ebben a – nem túl hosszú, nagybetűvel szedve is mindössze 200 oldalas – munkában társadalom- és rendszerkritika bőven, ha ki tudjuk hámozni, illetve elég időt szánunk az egyes félmondatok értelmezésére. Ahogy azon sem lepődhetünk meg igazán, ha jó francia módra a rendőrök ebéd közben Fichtével, Hegellel, meg az új filozófusokkal dobálóznak.

Akkor érdemes elolvasni a szöveget (2-3 órás program egy forró tea mellett), ha agyban át tudunk lépni a rettenetes magyar címen, és ha egy kicsit a rövid, nem túl velős szöveg mögé tudunk képzelni olyan dolgokat, amelyek futólag, utalás-jelleggel vannak benne Ebben az esetben érdekes eszmefuttatásokat végezhetünk önmagunk szórakoztatására. Ellenkező esetben volt pár óra agymosásunk egy tűrhető, legalábbis nem rettenetes krimivel.

Úgy látom egyébként, hogy a magyar kritika hozzám hasonlóan szintén nem volt hanyatt vágódva a kötet magyar címétől és a kiadói hype-tól, de úgy általában a szövegtől sem (lásd például itt, itt, és itt).

A Franciapolitika további könyvajánlóit itt olvashatjátok.

(A kiemelt kép a szerző felvétele.)

Kommentek

Kommentek