Koronavírus-kezelés: utólagos hőbörgés vagy letolt nadrág?

Sokszor hallottunk-olvastunk rémforgatókönyveket egy esetleges világjárványról, egy új spanyolnátháról. Tudtuk, hogy lehet ilyen, de mégis mindig olyan távolinak tűnt. Vajon az amerikai-európai kormányok eléggé felkészültek egy ilyen eshetőségre? Könnyű okosnak lenni utólag, vagy tényleg az van, hogy mindenkit “letolt nadrággal ért” a járvány-válság?

Kezdjük azzal, hogy papíron nyilván mindenki fel volt-van készülve egy ilyen vagy hasonló járványügyi helyzetre, ez nem kérdés. Mindenki látta a H1N1, a SARS és a MERS eseteit, mindenkinek ott volt a fejében a spanyolnátha. Olvasom például, konkrétan, hogy 2017-ban az amerikai átadás-átvétel idején volt is egy magas szintű fehér házi prezentáció a pandémiás felkészülésről, pont egy súlyos influenzás esetet szimulálva. (Igaz, az akkori Trump-emberek jó része már nem szolgál az amerikai kormányban, ráadásul – választási évben különösen nem meglepő! – belpolitikai vita zajlik az átmenet minőségéről demokraták és republikánusok között. Meg persze arról is, hogy Trumpék jól kezelik-e az egész vírus-ügyet.)

A tervek tehát megvannak, ebben biztos vagyok. Ugorjunk az eszközökre: az látszik, hogy igazából senki sehol nem tárazott be milliónyi védőmaszkot, sebészi maszkot, orvosi védőruhát, elég kézfertőtlenítőt, miegyebet, és nyilván a lélegeztetőgépek száma sem egy ilyen tömeges járványra van optimalizálva sehol (még Angela Merkel is azt mondta, hogy ha nem sikerül lapítani a terjedési görbét, akkor a jó német egészségügy sem fogja bírni a terhelést). Nem véletlen, hogy sok állami vezetőnek az volt Európában az első ösztöne, hogy exporttilalmat kell bevezetni az orvosi eszközökre (még annak az Emmanuel Macronnak is, aki később európai válaszra szólított fel).

Franciaországban is az eszközök hiányára panaszkodnak az amúgy is túlterhelt orvosok. Valljuk be, ha valaki nem tárazott be millió darabokat előre, és a legtöbb állam láthatóan nem ezt tette, akkor most szerezni nehéz, mert a járvány globális, láthatóan akadoznak az ellátási láncok, ráadásul éppen mindenkinek ugyanazok a dolgok kellenek: lélegeztetőgép, védőfelszerelés, fertőtlenítő. Felmerül a kérdés (nincs válaszom, de nagyon, nagyon érdekel), hogy miért követte el mindenki, szinte kivétel nélkül ugyanazt a hibát ezen a téren. (A francia védelmi miniszter a cikkem megírása után jelentette, hogy a hadsereg átad ötmillió maszkot az egészségügynek, próbálom értelmezni, hogy miért csak most.)

Andrej Babiš cseh miniszterelnök fogalmazta meg a legplasztikusabban, hogy hogy néz ki ez a dolog belülről, a kormányok oldaláról: “Elnézést kérünk. Nem tudom, ki döntött arról, hogy az állami tartalékban csak 10 ezer orvosi maszk van, és nem legalább kétmillió. Mindenkitől elnézést kérünk, de az egész világ arcmaszkokat akar, és a kínaiak az egyetlenek, akik ezt képesek legyártani. S ha az egész világ arcmaszkot akar, akkor a helyzet olyan, amilyen. Mindent megteszünk, amit tudunk, és kérjük a közvélemény megértését. Ez rosszabb, mint a háború“.

A válasz most nem más, mint a gyártósorok átállítása, addig pedig a globális együttműködés, amennyire lehetséges, az eszközök áramoltatása oda, ahol éppen a legnagyobb a baj. Magyarország például megegyezett Szlovákiával, hogy szükség esetén küldünk maszkokat, s a V4-ek összességében is koordinálnak a védekezésben. Vagy ott van Kína. Amikor nála alábbhagyott a járvány, küldött eszközöket Olaszországnak (Kína most kicsit levegőhöz juthat, ellehet az Amerikával folytatott “kinek a vírusa?” kezdetű propaganda-háborúval, illetve reménykedhet, hogy nem lángol fel újra a járvány ezúttal külföldről behurcolva). Amíg nem lesz gyógyszer és/vagy vakcina, vélhetően ilyen módon zajlik majd a védekezés. Mindenki kapar, mindenki otthon marad, aztán ott segít, ahol tud.

A második bizonytalansági faktor, nyitott dilemma az elemzésben, hogy az európaiak és az amerikaiak nem vesztegettek-e túl sok időt azzal, hogy alábecsülték a helyzet komolyságát (például Trump elnök február végén optimistán még azt mondta, hogy a 15 amerikai eset hamarosan nulla lesz, és vélhetően mások is reménykedtek). Nem tartottak-e az egyes kormányok túlságosan attól, hogy megromlik a viszonyuk Kínával, ha beutazási tilalmat és határzárakat rendelnek el, vagy hogy az ilyen-olyan tiltásokkal földbe állítják a gazdaságaikat, ha úgymond “feleslegesen” pánikolnak?

Ez egy rendkívüli helyzet, és hetekkel ezelőtt nemcsak politikusok, még jó nevű orvosok is azt mondták, hogy nincs jele annak, hogy a járvány tömeges megbetegedéseket okozna Európában (három hete még úgy tűnt, az európai járvány is megúszható). Ezekkel az akkori adatokkal, elemzésekkel dolgoztak a döntéshozók, talán Donald Trump is ilyen véleményekre alapozott. Mindenki remélte, hogy csak izolált esetek lesznek, de a közösségi terjedés szakasza megfogható. Most Ursula von der Leyen azt mondja, mindenki alábecsülte a politikában a veszélyt. Agnès Buzyn volt francia egészségügyi miniszter is valami hasonlót mond, csak azzal spékeli meg, hogy nono, ő azért látta nagyon is előre, és szólt is, csak hát – sugallja – a kormányát nem érdekelte… ő meg közben azért jól lemondott, és elment Párizsba kampányolni, csakhogy teljes legyen a kép.

A helyzet az, hogy az ilyen válságok kezelésének mindig az a gondja, hogy nincs az adott pillanatban elegendő információ, információhiányos állapotban kell kormányzati döntéseket hozni, de aztán több információ birtokában könnyen az ember fejére olvasható, hogy hülyeséget csinált. (Múlt héten például a szakértők még úgy gondolták – ha lehet hinni a híreknek -, rendben van a vasárnapi önkormányzati választás első fordulójának a megrendezése, ezen a héten már nagyon más a nóta, le is fújták a másodikat.)

Szerintetek mi az, amit polgárként reálisan elvárhat(t)unk a kormányainktól, és mi az, ami nem reális, tehát csak utólagos hőbörgés, opportunizmus – lévén utólag mindig több az információ, utólag könnyű okosnak lenni? Aki most az európai-amerikai kormányok felkészületlenségéről, lassú reakciójáról beszél, az a “könnyű utólag okosnak lenni” hibájába esik, vagy tényleg arról van szó, hogy beállt a közmondásos helyzet, és mindenkit “letolt nadrággal ért” a járvány-válság?

Mi az, amit előre látni kellett volna, és mi az, amit nem jogosan olvasunk utólag a kormányaink fejére? Mit gondoltok?

Bevallom, napok óta azon gondolkozom, hogy ha nekem kellett volna dönteni januárban, és azt mondják, hogy kicsi az esély a begyűrűzésre, akkor hogy döntöttem volna a kínai repülők ügyében. És lezártam volna-e a szárazföldi határaimat, ha senki más nem teszi meg, csak én? Korlátoztam volna ezer dolgot jó előre, “csupán” egészséges paranoiából, védekezésből? Meddig lehetett volna bírni a közvélemény nyomását, amely ilyenkor azt mondja: “Ember, szétvered a gazdaságunkat, a semmiért! Látsz itt koronavírus-járványt? Elveszítjük a munkánk, éhen halunk!“. Azt hiszem, a járvány kezelése egyben ilyen játékelméleti-politikai dilemma is.

S hogy nagyon nehéz egy ilyen helyzetet politikailag megnyerni, arról itt írtam.

(Kiemelt kép: pixabay.com)

Kommentek

Kommentek