Az 1958 óta hatályos francia alkotmány veleje a parlamenti mozgástér visszaszorítása. Ezt “racionalizált parlamentarizmusnak” nevezték el a gaulle-isták, szembeállítva a 4. köztársaság parlamenti instabilitásával (11 év, 22 kormány…). Az alkotmány egyértelműen a végrehajtó hatalom felé billenti a hatalmi ágak egyensúlyát (Franciaországban a végrehajtó hatalom az elnököt és az általa kinevezett kormányt jelenti, a kormányüléseket egyébként maga az elnök vezeti, nem a miniszterelnök).
A miniszterelnöknek és a kormányának rendelkeznie kell parlamenti többséggel, de nem kötelező a bizalmi szavazás, csak szokás. A francia kormány amúgy kontrollálja a parlamenti napirend egy jó részét, nincs interpelláció, csak kérdés, a kormányindítványok előnyt élveznek számos szempontból, van blokkszavazás, a híres-hírhedt 43-9-es cikkely (amelyről én is írtam már) pedig lehetővé teszi, hogy nagyjából bármit törvénnyé emeljenek parlamenti szavazás nélkül (!), és ez bizony egy nagyon erős zsarolási eszköz az elnök és az általa kontrollált miniszterelnök kezében. Emlékeztetnék, hogy legutóbb a nyugdíjreformot is ezzel a módszerrel fogadtatták el első olvasatban a Nemzetgyűléssel.
Az elnök ráadásul bármikor feloszlathatja a Nemzetgyűlést, ha nem tetszik neki, és ha az a Nemzetgyűlés legalább 12 hónapja hivatalban van. Charles de Gaulle 1962-ben, amikor a Nemzetgyűlés megvonta a bizalmat a Pompidou-kormánytól, feloszlatta a házat, kiírt egy parlamenti választást, azt megnyerte, majd szépen újra kinevezte Georges Pompidou-t miniszterelnöknek – azóta minden képviselő tudja, hogy az “ugrálásnak” mandátumvesztés lehet a vége. A 49-3 azért erős eszköz a kormányok kezében, mert a történelmi tapasztalat azt mondja, hogy a csatából a parlament aligha tud győztesen kijönni.
És ezt az elnökök is tudják, akik ugyan közjogilag nem, de politikailag nagyon is kézben tartják a parlamentet, különösen annak a többségét: mivel a nemzetgyűlési választás hat héttel az elnökválasztás után van, a képviselők politikai létezése, mandátuma attól függ, hogy mit csinál, hogy szerepel az elnök, a “főnök”. A képviselők ezért sokszor az elnök politikai lekötelezettjei.
Van egy szempont még, amit muszáj megemlíteni: a francia alkotmány nagyon is lehetővé teszi a rendeleti kormányzást, legutóbb Emmanuel Macron például rendeleti úton vezette be a legújabb munkaügyi reformcsomagot. De a felhatalmazási (rendeleti kormányzásról szóló) résznél az alkotmányban (ez a 38.§ egyébként) a kormány csak határozott időre kérhet felhatalmazást és határozott célra, továbbá a meghozott rendeleteket a parlamentnek ratifikálnia kell. Mármint békeidőben is. Hozzáteszem, az új egészségügyi vészhelyzet is határozott időre szól, törvényben kell megújítani.
Egyébként annak is van időkorlátja, ha netalán azt a 16. cikkelyt élesítik, ami kvázi diktátori jogköröket biztosít a francia elnöknek (erről – és a francia kormánynak adott felhatalmazásról is – írtam a 24.hu felkérésére, kitérve arra is, hogy a franciák miként remélik biztosítani azt, hogy a nemzetgyűlés az esetleges hosszabbításokról mindig képes legyen szavazni, azaz ne váljon a testület működésképtelenné).
Összességében azonban Orbán Viktor ezzel a nyilatkozattal egyszerűen arra gondolhatott, hogy a francia elnök, ha az irodájában eldönti, és ha megvan a parlamenti többsége hozzá (meg a 49-3 miatt néha akkor is, ha nincs meg a többsége hozzá), majdnem bármit át tud vinni a francia alkotmányos rendszeren. Lehet, hogy politikailag belebukik, de alkotmányosan meg tudja csinálni. Kivétel talán az alkotmány módosítása, mert ahhoz – a szenátusi erőviszonyok függvényében – nem mindig lehet összeszedni a szükséges többséget erőből.
Ha tehát Orbán Viktor az alsóház és a parlamenti folyamatok kontrolljára, a végrehajtó hatalom törvényhozás feletti dominanciájára gondolt Franciaország emlegetésekor, akkor abban teljesen igaza van.
(Kiemelt kép: pixabay.com)
