Nem tudom, kinek jutott eszébe, de így a karantén vége felé nagyon szépeket kívánok annak, aki kitalálta a Távmozit, a legjobbakat neki! (Persze, hogy csak most, a vége felé vettem észre, remélem, megmarad a szolgáltatás később is…).
A Távmozi előnye, hogy biztos tudom, hogy van egy perc, amikor le kell eresztenem, abba kell hagynom a pörgést – mert kezdődik a film. Nekem speciel ma megint egy kedves francia film, Nicolas Bedos Boldog idők című alkotása kezdődött. Visszatekerni, leállítani nem lehet – mintha tényleg a moziban ülnék!
A történet szerint Victor és felesége házassága válságba kerül, az idősödő, munka nélkül maradt, kissé múltba révedő tehetséges rajzoló (Daniel Auteuil) depressziós lesz; az élet örömeire vágyó, egyébként pszichoanalitikus – Freud nevét szinte komikusan gyakran emlegető – felesége (Fanny Ardant) pedig kidobja. Victor el is költözik – annak a barátjának a kis lakásába, akivel a felesége amúgy csalja…
És következik a lényeg. A gyerekük egy barátja “időutazó céget” vezet, azaz azt adja el méregdrágán a klienseknek, hogy visszamehetnek az időben az általuk kívánt napra. Ott eljátszhatnak bármit, színészek hada lesz ebben segítségükre. III. Napóleon, Hitler, esetleg Hemingway kellene? Meglesz! A költségek több tízezer eurósak. Victor lehetőséget kap egy ilyen estére, és azt választja, hogy arra a napra és arra a helyre menne vissza, amikor és ahol a feleségét megismerte. Itt kezdődik a tényleges történet és lélektani fejlődés, melyben az idősödő házaspár és a cégvezető szerelmi története párhuzamosan fut, és mélyen össze is fonódik. Kár lenne spoilerezni. Nem is fogok.
Csak annyit írok, hogy szép és vizuálisan is izgalmas film volt ez, amelyet már csak azért is érdemes volt megnézni, mert Auteuil játéka nagyon meggyőző, Fanny Ardant pedig – nos, ő egyszerűen csak Fanny Ardant.
