Most, hogy egyre többet olvasok arról, hogy mi lesz a koronavírus-járvány franciaországi alábbhagyása után, egyre erőteljesebben érzem, mennyire igaz a tétel: a francia rendszer középpontjában az elnök áll. Pedig nem automatikus, hogy ez így van, hiszen az alkotmánynak létezik parlamentáris olvasata is.
Hogy mi lesz a járvány után? A korábban már tárgyalt kormányátalakítás, a miniszterelnök-csere, illetve a koalícióépítés mellett felmerülhet például egy referendum, illetve egy előrehozott választás lehetősége is. Ha megnézzük, ezeknek a keringő megoldási lehetőségeknek mindegyike olyan, hogy azt az elnök kezdeményezi. Hogy “mi lesz utána”, hogy fog kinézni a politika Franciaországban, az természetesen nem ismert még, de úgy tűnik, a nagy politikai sakkjátszmában az első lépést a köztársasági elnök fogja megtenni. Miért?
Részben azért, mert neki van alkotmányos hatásköre Nemzetgyűlést oszlatni, neki van hatásköre minisztereket kinevezni. De részben azért is, mert ez a hagyomány. A hagyomány része, hogy az elnök politikailag erősebb szereplő, mint amennyire az alkotmány betűje azzá teszi. Hagyomány, hogy ha az elnök arra kéri a miniszterelnököt, hogy mondjon le, akkor lemond. A hagyomány része, hogy az elnök kezdeményezhet népszavazást (és csak formálisan a kormány javaslatára). Hagyomány, hogy hiába mondja azt az alkotmány 20. cikke, hogy a nemzet politikáit a kormány határozza meg és vezeti, mindenki tudja: nem így van.
Végül, ultima ratio-ként ott van a választási naptár is. 2002 óta öt évente egyszerre zajlanak az elnökválasztások és a nemzetgyűlési választások; az egyik április-májusban, a másik mintegy hat héttel később. Valójában úgy funkcionálnak ezek, mint egy választás első, második, harmadik és negyedik fordulója, csak éppen az elsőben-másodikban elnököt választanak, a harmadik-negyedikben pedig neki parlamenti többséget.
A tapasztalat ugyanis az (2002 óta töretlenül), hogy aki megnyeri az elnökválasztást, az többséget is kap utána, akkor is, ha egy gyenge nemzeti beágyazottságú start-uppal (nevezetesen az En marche-sal) indul neki a kihívásnak. Ez a győzteshez húzás logikája.
No meg erre jó az a pár hét, amikor már hivatalból lehet kampányolni és erősödni. Ilyenkor hiába zajlik a nemzetgyűlési választási kampány, az új elnök már hivatalba lép, és elkezdheti használni az elnöki hatásköröket; elméletben nem feltétlenül, de a gyakorlatban kampánycélra is, persze. Eközben az ellenzéke szétesve és döbbenten áll, egyensúlyt kér ugyan a polgároktól az elnökkel szemben, de tudja, hogy valószínűleg az Élysée-vel együtt elvesztette a parlamenti többséget is.
Ezért áll az elnök a francia rendszer középpontjában. Ő a gravitációs pont, nem a pártok. Nála van a hatáskör, a hagyomány, és az ő megválasztása – vagy nem megválasztása, leváltása – a francia rendszer fő kérdése.
Ez persze azt jelenti, hogy ma Franciaországban mindenki azt figyeli és találgatja (lásd a fentebb linkelt cikkeket), mire készül Emmanuel Macron: kitalál valamit, és népszavazást rendez róla, hogy lendületet vegyen újra? (És ha már: 2022-re készülve valami viszonylag népszerűt talál ki, a centrum balszárnyának tetszőt, “balra fordulósat”?). Új választást ír ki, hogy a választást az En Marche nagy valószínűséggel elveszítse, de aztán 2022-ben népszerű elnökként mutogathasson egy népszerűtlen kormányra (az efféle együttlakás a tapasztalatok szerint a hivatalban lévő elnöknek kedvez szinte mindig)? Vagy – ahogy az hetek óta kering – igyekszik meghívni az ellenzéket is a kormányba, hogy megossza a felelősséget?
Szokás szerint lehet, hogy minden forgatókönyv csak amolyan szondáztatás. Ki mire mit mond, ki mire mit reagál, ki mire pánikol, ki mitől ijed meg? Ne felejtsük, el lehet engedni egy kommunikációs-tesztelős lufit úgy is, hogy az ember azt szeretné, csak egy célszemély hallja meg, ő reagáljon rá, noha a szavakat milliók olvassák. Ilyen lufikat eregetni akkor a legegyszerűbb, ha az ember ott ül a francia rendszer középpontjában, és úgy hívják: köztársasági elnök.
De szeretnék most ott ülni az Élysée falán, és látni azokat a belső méréseket, amelyek alapján ezeket a forgatókönyveket mérlegelik! Az igazi stratégiai kihívás persze az, hogy balról engednek-e bármilyen jelöltet felnőni, vagy valahogy benyomulnak a macronisták ebbe – az elmúlt három évben kissé elengedett – politikai térbe. Kiket szólítanak meg? Egy biztos: Macron 2022-es újraválasztása a kulcskérdés a döntésnél, és az elnök kezében most ott van egy lehetőség, hogy elindítsa a sakkjátszma újabb körét.
