A múlt héten jött létre a Nemzetgyűlés kilencedik frakciója, ezzel az En marche elveszítette az abszolút többségét. Ez elég komoly dolognak tűnt, én magam is hosszan elemeztem, hogy milyen következményei lehetnek. Erre a hétre aztán itt a tromfolás: osztódással szaporodva sikeresen létrejött egy újabb, 10. frakció is az alsóházban.
A jelenség biztosan tanúskodik arról, hogy az LREM-frakció vezetése képtelen száz százalékig kézben tartani a frakciót és a belső vitákat (említendő a sokat kritizált Gilles Le Gendre frakcióvezető, de politikai értelemben Stanislas Guerini En marche-vezér, Édouard Philippe kormányfő, Richard Ferrand házelnök is).
Az LREM-frakció most így éppen három felé szakadt, miközben megjegyzendő, hogy egy balos belső platform is létrejött egyesületi formában a múlt héten (En commun néven, 46 LREM-képviselőt tömörítve).
A most alakult új frakció (Agir ensemble) nem balra, hanem jobbra pozicionálja és kifejezetten a macronista többséghez sorolja magát, illetve úgy hírlik róla, elsősorban a mérsékelt jobboldali partnereken belüli személyes ellentétek állhatnak a létrejötte hátterében (az En marche-ból ugyanis csak 7 képviselőt vitt el a csoport, így a kormánypárt frakciója most 281 tagú, az új csoport többi tagja pedig a jobboldali partnerektől érkezett).
Érdekesség azonban, hogy az új csoport tele van Édouard Philippe kormányfő és Gérald Darmanin költségvetési miniszter bizalmasaival, s a miniszterelnök állítólag kénytelen volt “ce n’est pas moi, ce n’est pas le sujet“-felütéssel magyarázkodni a szakadás miatt. Bevallom, itt elemzőhöz méltatlanul elnevettem magam a reggeli újságolvasás közben. Azért az elég abszurd, már ha igaz persze, ha a többség egyik főnöke arról beszél, hogy nincs köze a többség struktúrájához és nem foglalkozik vele…
Ezért is soroltam ezt a mai posztot a vélemény-rovatba (és persze azért, mert úgy látom, lehetne még hova fokozni a frakció-burjánzást. Esetleg lehetne csökkenteni a létszámkorlátot a Nemzetgyűlésben, lehetnének egyszemélyes frakciók, és akkor minden amatőr politikus kényelmesen érezhetné magát, nem kéne tárgyalnia, kompromisszumokat kötnie, másokat meggyőznie, sőt, a padszomszédot sem kellene szeretnie…).
Az viszont nagyon is meggondolandó szempont, hogy az LREM-frakció és a többség efféle osztódása az En marche ideológiai üressége miatt válhat lehetségessé, hiszen ami nem a pártban dől el, az elmegy a frakcióig… ha ezt elfogadjuk, akkor ez viszont már felveti azt a kérdést, hogy mi is tartja össze a pártot Emmanuel Macron személyén kívül? Ez ugyanaz a dilemma, láthatóan változatlanul, ami három éve is dilemma volt. Ezt írtam akkor:
“Az új képviselők jórészt ugyanis amatőrök, ebből következően széplelkek és felkészületlen „civilek”, akik nem ismerik a professzionális politika működésmódját. Nem biztos, hogy az új többséget könnyű lesz összetartani és professzionalizálni, ezért a következő hetek egyik kulcskérdése, hogy kik lesznek a mozgalom parlamenti tisztviselői. (A többség frakcióvezetője a problémás bizalmi ember, Richard Ferrand lehet.) Ez a kérdés nem feltétlenül az elnöki program sorsa szempontjából fontos. A ciklus elején a politikai lendület, később pedig az alkotmány politikai zsarolásra használható eszközei megadják az elnöknek a mozgásteret a többség ellenőrzésére. (Igaz, egy szakadó és elégedetlenkedő többség önmagában is sokat árthat egy államfőnek, és az előzetes várakozásokkal ellentétben nem 100–150 fős „leszakadási mozgástere” lesz az elnöki többségnek, csak 50–60 fős.) A kérdés inkább a „macronizmus” jövője szempontjából fontos.
Ezt a vegyes összetételű, hirtelen toborzott társaságot ugyanis valamilyen formában egységes egésszé kell gyúrni, azon túlmenően, hogy mindannyian Emmanuel Macront támogatják. Ez Charles de Gaulle és utódai számára is probléma volt. Pártot építeni, helyi szervezeteket létrehozni, az egésznek egységes arculatot adni, no meg felkészíteni a mozgalmat a Macron utáni időkre… Aki ismeri a gaulle-izmus történetét, az tudja, hogy ezek voltak az irányzat nagy kérdései a hatvanas években, s ezek a macronizmus nagy kérdései is történeti perspektívában.”
Az akkori cikket érdemes újraolvasni, mert úgy tűnik, még mindig releváns.
