2020 novemberében egy közvélemény-kutatásban a megkérdezettek 10%-a – tízből egy ember – állította, hogy vérfertőzés áldozata volt. Az önbevalló áldozatok nagy része (háromnegyede-nyolctizede) nő, ez egybevág a 2016-2018 közötti feljelentési adatokkal is. Amelyekben az elkövetők elsöprő többsége egyébként férfi volt. Nem csoda, hogy hatalmas vihart kavart a francia társadalomban, amikor egy könyv azt állította: az 1997-2004 között EP-képviselőként is dolgozó befolyásos politológus, Olivier Duhamel éveken keresztül zaklathatta nevelt fiát a nyolcvanas évek végén. Utóbbi nem mellesleg Bernard Koucher volt szocialista miniszter vér szerinti gyereke.
A botrányt – és a több ezer áldozati vallomással járó #metooinceste-mozgalmat – kirobbantó kötetet (La familia grande címmel) Camille Koucher jogász írta, aki ikertestvére (álnevén: “Victor”) engedélyével hozta nyilvánosságra az esetet, talán nem függetlenül attól, hogy pár éve meghalt az édesanyjuk, aki állítólag erőteljesen védelmezte második férjét, Olivier Duhamelt, noha a 2000-es évek második fele óta tudott a zaklatásokról. A Duhamel-féle vérfertőzés ügyéről tehát, úgy tudni, nem most értesült mindenki először.
Duhamel a pletykák és egy korábbi nyomozás ellenére befolyásos ember maradhatott: folyóiratot vezetett, egyetemi alapítványt elnökölt, elitklubot irányított, médiaszemélyiség volt, bejáratos volt az elnök köreibe. Most újabb nyomozás folyik, sőt, “Victor” feljelentést is tett. A hatóság emberei minden bizonnyal ismét arra jutnak majd, hogy a szexuális zaklatások, a vérfertőzés elévültek, kivéve, ha találnak olyan áldozatokat, akiknek az esetében nem így áll a helyzet (Duhamel és felesége Chilében is fogadtak örökbe gyerekeket, akik ma a harmincas éveikben járnak, őket is kihallgatják).
Mivel a francia jogban az elévülési időt az elmúlt években többször módosították, minden esetben meghosszabbítva, nagy jelentősége van annak, hogy hány éves az áldozat, mikor történt az eset. Ennek előzetes eldöntésében például az alábbi francia áldozatoknak készült kalkulátor segíthet (ha például a kilencvenes években történt volna az eset, az még ma is eljárás alá vonható lenne, a jelenlegi szabályok szerint a gyermek nagykorúságától számított harminc év az elévülés). Jogilag ez az egyik legérdekesebb kérdés, amit most széles körben vitat a civil szféra, a francia kormányzat és a jogalkotó: nem kell-e teljesen eltörölni az elévülést a vérfertőzés bűncselekménye esetében, nem kell-e soha el nem évülő bűncselekménnyé tenni. 2016 óta egyébként már ebben a formában, vérfertőzésként létezik a fogalom a francia büntetőjogban.
A másik vitás dolog a beleegyezés kérdése. Annick Billon szenátor máris benyújtott egy javaslatot, amely úgy szigorítaná a Büntető Törvénykönyvet, hogy felnőtt és 13 éves kor alatti gyerek között semmilyen körülmények között ne lehessen szexuális aktus – az elmúlt években ugyanis előfordult, hogy felmentettek egy 11 éves lánnyal kapcsolatba kerülő 22 éves férfit, de más ügyek miatt is napirenden volt a beleegyezési korhatár, illetve a beleegyezés hiánya vélelmezésének a lehetősége. Utóbbi reformra volt kísérlet korábban, de elhagyták, mert attól félt a parlamenti többség, hogy a totális jogi szigor alkotmányellenes lenne. Helyette átalakították a 15 évesnél fiatalabbak esetében a kritériumokat, de az áldozat viselkedése (pl. beleegyezési képessége vagy annak hiánya) továbbra is vizsgálandó maradt a minősítéskor. Ez a téma ismét napirendre kerülhet, továbbá a civilek erőteljesen nyitott szemmel fogják figyelni, hogy pénzt is raknak-e a kormány részéről a harci kedv mellé, mert az eseteket felismerni és szakszerűen kezelni képes gyermekvédelmi szakemberek képzéséhez az is kell. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a kormány még mindig a 15 évesnél fiatalabbak és a nagykorúak közötti szexuális kapcsolatok mérlegelés nélküli tiltásában gondolkodik (a jelenlegi közhangulatban az se lenne meglepő, ha e célból az alkotmánymódosítást is bevállalnák, nem nagyon tudok olyat elképzelni, hogy valaki az ellenzékből ilyen közhangulatban bevállalja az egyet nem értést).
Ami pedig a szűken vett politikai részt illeti, Monsieur Duhamel radioaktív. Nemcsak ő mondott le a közéleti pozícióiról, hanem olyanok is távozni kényszerültek vagy tűz alatt vannak, akik jóban vannak vele. Így például a vérfertőzéssel foglalkozó bizottság éléről távozott Élisabeth Gigou volt igazságügyi miniszter, a Duhamellel együtt dolgozó Marc Guillaume prefektus is kellemetlen helyzetbe került, miközben a Sciences Po nevű politikatudományi felsőoktatási intézmény vezetője, Frédéric Mion is hallgatói nyomás alatt van, mondván, tudott Duhamel viselt dolgairól. Úgy tudni ugyanis, Aurélie FIlipetti volt miniszter, az intézmény egyik tanára még korábban figyelmeztette a politológus múltjára (vannak tanárok, akik Mion mellett álltak ki, a minisztérium pedig hatósági ellenőrzést rendelt el az intézményben). Azt is tudni, hogy Duhamel ebédelt Brigitte Macronnal, és igyekezett időnként Macron elnökjelölt, majd Macron elnök fülébe sutyorogni.
Így a hangos elhatárolódás kritikus jelentőségű, alapvető politikai érdek volt az államfő számára, hogy a mocsokból nehogy az elnökre és a kormányzatra is fröccsenhessen. Macron tehát dörgő hangvételű videóban üzente meg, hogy mostantól nem az áldozatok fogják szégyellni magukat, és az adminisztráció mellettük áll.
Erőteljes társadalmi vita is zajlik a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban, úgyhogy néhány politikai szereplőnek a múltjuk, pontosabban egy 1977-es nyilatkozat miatt is magyarázkodniuk kellett, melyben olyan elkövetők letartóztatását kritizálják, akik 12-14 éves gyerekekkel való kapcsolatukat fotózták. Jack Lang volt kultuszminiszter ezért az aláírásért nyilvánosan elnézést kért, de érdekesség, hogy “Victor” vér szerinti apja, Bernard Kouchner is az akkori aláírók között van. Mint mondta, azért, mert Jack Lang megkérte (őt és Cohn-Benditet), hogy írja alá, a dolgot a kor megengedő kultúrájával, a korszellemmel magyarázta, de elhatárolódott a tettétől; nagyjából ugyanezt mondta maga Lang is. A kiskorúakkal való szexuális kapcsolatok mellett kiálló szöveget Gabriel Matzneff író szerkesztette, aki azóta páriává vált könyveiben is megírt (!), tehát gyakorlatilag vállalt pedofil ügyei miatt.
Ahogy olvasom, a vérfertőzés ügyében gyakran téma a 68-as korszellem, illetve emellett a vidéki elfogadottság mitológiája is létezik, s van, aki ezekre reagálva amellett érvel, hogy inkább arra érdemes helyezni a hangsúlyt, hogy nagyon elterjedt dologról van szó. Ettől függetlenül a bevezetőben említett közvélemény-kutatás életkori eloszlása igen érdekes, a 68-as generáció gyerekeinél (a mostani 35-50 éveseknél, akiknek 70-80 körül lehetnek a szülei) mintha tényleg lenne egy megugrás a vérfertőzés áldozati helyzetének a bevallásában. Óvatos vagyok mindazonáltal, nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, mert nem tudom, hogy mennyi években és évtizedekben számított idő kell ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet valaki annyira feldolgozzon, hogy beszélni tudjon róla, esetleg meg tudjon szabadulni a családi “lojalitás” visszatartó kötőerejétől. Látjuk, hogy a Kouchnerek esetében is az egyik szülő halála kellett a nyilvános kipakoláshoz. Adalék azonban, hogy míg 2009-ben a megkérdezettek 3, 2020-ban már 10%-a mondta azt, hogy maga is áldozat volt, ami egy fontos folyamatra mutathat rá: az áldozatok bátrabbá válhattak, a tabu gyengülhet, a társadalmi hangulat fordul. Ha hihetünk e közvélemény-kutatásnak, akkor Franciaországban ma 5-7 millió áldozat él.
Még egy utolsó megjegyzés: egy interjúban kérdezték az imént tőlem, hogy mennyire a franciákra jellemző szabadosság (a libertinage hazájáról beszélünk…), illetve a szexuális degeneráció ezeknek az eseteknek a magyarázata. Bár nem vagyok szexológus és kriminológus, de minek nevezhetjük azt, amiben nem két felnőtt fél vesz részt közös megegyezéssel, ha nem visszaélésnek? Másrészt ismert, hogy a nőkkel szembeni szexuális erőszak esetében is jórészt a hatalomról, hatalmi visszaélésről van szó, és ez a vérfertőzésre, ami par excellence hatalmi helyzettel való visszaélés, szintén igaz lehet. Azóta ellenőriztem a dolgot, megkérdeztem egy erőszak-ügyekkel foglalkozó kollégától, aki szintén azt mondta nekem, hogy sajnos a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak elkövetőinek csak egy része pedofil orvosi szempontból (egy gyors keresés alapján ugyanakkor, ahogy nézem, nagyon szórnak az efféle vonzalom népességen belüli elterjedtségére vonatkozó becslések, és nagyon meglepne, ha az önbevallások őszinték, s a felmérések pontosak lennének). Egy nemi erőszakkal kapcsolatos felvilágosító kiadvány – amelyet különösen javaslok közszolgálati jelleggel átlapozni, mert nagyon részletes és hasznos – ugyancsak ezt írja: “A gyerekek ellen elkövetett szexuális erőszakot ugyanúgy nem a szexualitás, hanem az erőszakosság és a hatalomvágy motiválja, mint a felnőtt áldozatok ellenit“. Érdemes ebben az anyagban is megnézni az elkövetői profilokról a hivatkozásokat, az áldozati adatokat.
Úgy tűnik, hogy a fű alatt, tabusítva zajlik egy vérfertőzés-járvány, de a Duhamel-ügy hatására a franciák most el is kezdenek beszélni róla (tegyük hozzá, a nőkkel szembeni erőszakot tematizáló #metoo, vagy akár a Matzneff-ügy ennek közhangulatilag megágyazott már korábban). Az idézett közvélemény-kutatás szerint minden harmadik francia ismer vérfertőzés-áldozatot. Ez legalább olyan döbbenetes, mint az áldozatok aránya. Anyukáink tényleg olyan pedofiloktól és cukrosbácsiktól féltettek minket, akik az utcán ólálkodnak csorgó nyállal gyerekekre vadászva, de a francia számok azt mutatják, az elkövetők többsége nem idegen áldozatokra vadászik, és nem ballonkabátban sasszézik. Hanem például tiszteletre méltónak gondolt emberek, akiket évtizedeken keresztül véd a tabu, s akik együtt ebédelhetnek az elnök feleségével…
