A háttérben zajlik egy fontos vita Párizsban: változzon-e meg a korábbi ígéreteknek megfelelően a választási rendszer, azaz a mai kétfordulós abszolút többségi rendszerből csináljanak-e vegyes választási rendszert, esetleg teljesen arányos rendszert. Emmanuel Macron centrista szövetségesei (a Modem, és annak elnöke, François Bayrou) erőteljes nyomást gyakorolnak, hogy legyen átalakítás, s arra hivatkoznak, hogy ez ígéret is volt az elnök részéről. Tényleg az volt, csak az elnöknek most annyira nem érdeke ezzel játszani. Másrészt a pőre pártérdekek mögött olyan kérdéseket kell a témában végiggondolni, mint a kormányozhatóság ügye, a Nemzeti Tömörülés szerepe, a demokráciába vetett bizalom, a távolmaradás nagy szerepe.
A választási rendszer hatással van a pártrendszerre, erről beszél a Duverger-törvény néven ismert összefüggés. Az abszolút többségi kétfordulós választási rendszer inkább bipoláris rendszert, de mérsékelt többpártiságot hoz létre (a szövetségkötésekre a második forduló előtt kerül sor, a kicsik tehát megkérhetik a támogatásuk árát, ez a mai francia rendszer). Az arányos (listás) rendszer sokpártisághoz, koalíciós kormányzáshoz vezet és kisebb kormányzati stabilitáshoz. Az egyszerű többségi rendszer pedig inkább kétpártisághoz (utóbbi például a brit vagy amerikai rendszer). Nyilván ezek tendenciát takaró szabályok, ráadásul a választási rendszer átalakítása akár több cikluson átívelő tanulási-alkalmazkodási folyamatot is jelenthet a pártrendszer számára (lásd pl. a magyar választójogi törvény módosulását, melynek nyomán csak a 2022-ben esedékes harmadik választásra alakulhat ki a két “tankönyvi” blokk).
A franciáknak még a negyedik köztársaság idejéből tapasztalatuk van a kormányozhatatlanságban, az instabil koalíciókban, ezért a teljesen arányos, listás rendszerekkel szemben van némi ellenérzésük. Ráadásul amikor 1986-ban megpróbálkoztak az arányosság visszavezetésével, azzal szembesültek, hogy a Nemzeti Front képviselőivel találták szembe magukat a Nemzetgyűlésben (bizony, ez a kérdés lassan negyven éve napirenden van – a franciák amúgy is profik a napi politikai érdekből történő választójogi barkácsolásokban). 1988-ra gyorsan vissza is változtatták a rendszert kétfordulós többségire, azonban azóta is jellemzőek a felhívások, hogy ha már nem teszik arányossá, legalább vegyesítsék a rendszert egy kicsit, javítva a parlamenti reprezentációt (hogy mást ne mondjunk, az egykori Nemzeti Front, a mai Nemzeti Tömörülés esetében nyilván nem a reális támogatottságot fejezi ki a nemzetgyűlési képviselőik száma, még frakciót sem tudnak alkotni).
Macron állítólag nem zárkózik ettől a dologtól el, de vélhetően nincs is abban a helyzetben, hogy látványosan elzárkózzon, hiszen a pártja elvesztette az abszolút többségét a Nemzetgyűlésben. Ha kormányozni akar, ha fel akar mutatni konkrét dolgokat a kampányra (nemcsak 2022-re, idén lesznek regionális választások is), akkor szüksége van a centristákra, akik ennek a támogatásnak értelemszerűen megkérhetik az árát. Meg is kérik, illetve minden bizonnyal éppen most verik fel a 2022-es elnökválasztási támogatásuk árát. Az a kérdés, hogy éppen ez-e az a konkrét magas ár, amelyet Macron meg akar fizetni cserébe. Persze beszélnek arról, hogy sürgős a dolog, mert 2021 nyaráig végezni kell a változtatásokkal, ha 2022-ben alkalmazni akarják, de Macronnak nem sürgős. Neki az lenne a legjobb, ha nagyon akarhatná az arányos vagy vegyes rendszert, de széttárhatná a kezét, hogy “hú, válság van, meg késő”, 2022 után visszatérünk erre. Erősen csökkenti ennek az érvelésnek a hatásosságát, hogy éppen most nyomott be a kormányzat egy meglepetés-módosítót – az elnöki ígéretekre hivatkozva – a korai szavazás 2022-es bevezetéséről, így az ellenfelek simán mondhatják, hogy “íme csak akarni kell”.
Miért nem igazán érdeke most a változás Macronnak? Nagyon egyszerűen azért, mert Macron a hagyományos bal- és jobboldal megfojtására és a Le Pennel szembeni csatára építette eddig a politikai stratégiáját, s nem érdeke, hogy ez a csata ne A csata legyen, hanem egy a több csata közül. Azaz egyáltalán nem érdeke rehabilitálni és/vagy megemelni az elnökválasztási versenyben rosszul álló szocialistákat, a republikánusokat, a radikális baloldalt, a zöldeket. Az arányosság bevezetése Macon szempontjából azt jelentené, hogy a közvélemény-kutatók elkezdenék méregetni a párttámogatottságokat, és akkor mindenki számára kiderülne, hogy az országos politikában nemcsak Macron-Le Pen létezik, s az is, hogy egy parlamenti választás akár kohabitációhoz (együttlakáshoz) is vezethet. Ez logikus, a Duverger-törvényből tudjuk, hogy az arányosság lehet, hogy nem ad tiszta parlamenti többséget a megválasztott elnöknek úgy, ahogy az abszolút többségi jellemzően igen. Vagyis a választási rendszer átalakítása radikálisan átalakítaná a politikai stratégiai környezetet, annak a percepcióját – és az elnök számára hátrányosan. Marine Le Pen stratégiai helyzete ebből a szempontból Macronéhoz hasonló, neki is azaz érdeke, hogy a tér ki legyen feszítve közte és Macron között; s mások ne tudjanak ebben beleszólni, még a látszat szintjén se.
Marine Le Pen nemrég ugyan odaadta a támogatását a Bayrou-féle kezdeményezésnek, más nem is tehetett, hiszen a Tömörülés hagyományosan arányosság-párti (ld. pl. itt). Csakhogy egy kiszivárgott felmérés Le Pen elég jó elnökválasztási pozícióját mutatják 2022-re, gyakorlatilag már hibahatáron belül van Macronnal szemben a második fordulóban (a Harris állítólag 48-52-t mért). Le Pen tehát ha nem is esélyese 2022-nek, semmiképpen nem az esélytelenek nyugalmával indul neki, bár sok a bizonytalan és a bizonytalanság, és közismert, hogy a francia elnöki politikában egy év mi mindent tud felforgatni (mindent). A mai helyzetből kiindulva, Le Pen számolhat úgy, hogy már nem olyan fontos az arányosság, mert jól áll, már nem olyan sürgős érdeke változtatni a helyzeten, nem érdeke a saját ellenfeleit láthatóvá tenni. Gondolkodhat úgy, hogy ha nyer, akkor a második forduló eredménye felhúzza a nemzetgyűlési választás eredményét (győzteshez húzás). Másképpen fogalmazva: ha Le Pen ténylegesen számol azzal, hogy nyerhet, nem biztos, hogy most jó neki az arányosság, a többségivel többet nyerhet (lehet, hogy győzelem esetén is kohabitációt – ellenzéki kormányt – kap a nyakába, de hogy a mainál jelentősen több képviselője és frakciója is lesz, az egészen biztos).
Úgy hírlik, a hagyományos nagy pártok sem tökéletesen lelkesek a változtatás ötletétől, ők inkább a helyi beágyazottságukban bíznának, a konzervatívok pedig történelmi okokból, a gaulle-izmus hagyományai okán is ellenzik az arányosságot, a “pártrezsim” esetleges visszatértét.
Csavar a történetben, hogy lehet, a Modem még kibúvót is ad Le Pennek a reform támogatása alól, egy centrista javaslat szerint ugyanis csak a metropoliszok környékén szerveznének arányos választást, összesen 9 megyében, hogy ne kelljen egyéni körzeteket is újrarajzolni, illetve képviselői létszámot változtatni – ez a megoldás pedig nyilvánvaló, hogy olyan arányosság, amely Le Penéknek nem jó. Nekik nem hoz érdemi pluszt, problémát – az ellenfelek láthatóságát, a politikai verseny átalakulását – viszont igen.
Gondolom, megy az örült számolgatás, hogy egy ilyen megoldás hány mandátum veszteséget jelenthet a nyilván inkább városias Modemnek és az En marche-nak. Ugyanakkor a Macron és Le Pen szempontjából az önmagában hátrányos következmény, ha a pártpreferenciákra és a pártrendszer sokszínűségére irányul a figyelem az elnökválasztás előtt, s azt méregetik, hogy ki létezik még. A választási rendszer átalakítása komoly játékteret nyitna elsősorban a baloldalon, hogy egyszerre egyezkedjenek az elnökválasztási indulásról, és a jól megbecsülhető nemzetgyűlési mandátumokról (ez lehet, hogy megoldaná a baloldali összefogás franciaországi problémáját, mondanom sem kell, sem Le Pennek, sem Macronnak nem érdeke). A másik oldalról a reform viszont legitimáció növelő, demokratikus üzenet lehetne, s legalább el lehetne mondani, hogy megígérték, s lám, vegyesítették, arányosították a választási rendszert, s így csökkent az elveszett szavazatok száma (komplex a játék, mert ez meg a második fordulóhoz a Macronnak szükséges baloldali szavazatok miatt lehet érdekes és fontos).
Itt érdemes megjegyezni, hogy egy korábbi reform-változat csökkentette volna a nemzetgyűlési képviselők számát is, s a csökkentett számból olyan kevés mandátumot osztott volna ki arányosan, hogy az a kormányozhatóságra hatással igazán nem lett volna: lehet, hogy valami ilyen egeret szülnek a hegyek, a 9 megyés megoldás legalábbis nem rettenetesen radikális ebből a szempontból. A 9 megyés javaslat cca. 130 nemzetgyűlési képviselői helyet érintene az 577-ből, ami a mandátumok 22-23%-a. A gond: Bayrou immáron a teljes arányosságot akarja a hírek szerint, ami meg aztán végképp nem érdeke Macronnak (legalábbis ha tartósan stabilizálni akarja a pártrendszert és benne az En marche szerepét, akkor biztos nem).
Szóval fura ez a vita. A legjobban az lepne meg, ha Macron komolyan nyitott lenne a teljes arányosságra, s nemcsak eljátszaná a Modem kedvéért, várva, hogy elég idő telik el, és 2022 utánra csúszik a dolog. A 9 megyés változat ugyanakkor sok problémáját kikapcsolná Macron szempontjából az arányosításnak, ott biztos lázasan dolgoznak a háttérszámításokon. Egyébként azon se lennék meglepve, ha elfogadnának egy új választójogi szabályozást, de csak 2027-es hatályba lépéssel. Az kompromisszumos megoldás lehetne a koalíciós partnerek között, s a politikai következmények már nem Macron újraválasztási kampányát érintenék… Szóval folyt.köv., nagy érdeklődéssel figyelem, merre megy a vita. Ez a vita ugyanis egy az egyben az elnökválasztási stratégiák szívébe hatol, amelyekről – sajnos – élesben mindig keveset lát a külső szemlélő. Most hátha fellebben a fátyol egy kicsit.
