Minden 1905-ben kezdődött (Franciaország és az iszlám, 2. rész)

A köztársaság XIX. századi hívei gyanakodva tekintettek a katolikus egyházra. A nagy múltú és nagy hatalmú intézményben a restauráció, a monarchia hívét, a köztársaság ellenségét látták, s véget akartak vetni a trón és az oltár sokat emlegetett egységének. A köztársaság kiépítése és megszilárdítása tudatos munka eredménye volt. A mindenkire kiterjedő, ingyenes, kötelező oktatás is inkább volt népnevelési, mint népjóléti projekt. A köztársaság önmegerősítésének szimbolikus koronája azonban az 1905-ös törvény lett, amely radikálisan szétválasztotta az államot és az egyházat. A jogszabály természetesen a katolicizmust célozta, de a mai iszlám-viták sem érthetők meg az alapvető előírásainak ismerete nélkül.

Az államot és az egyházat sokféleképpen szét lehet ugyanis választani, ám a francia modell, az ún. laicitás a lehetséges szétválasztási megoldások közül a lehető legradikálisabb megoldás. Az 1958-as alkotmányban is szerepel a szekularizáció követelménye, de a jogszabály igazi fontosságát az adja, hogy a francia köztársasági rendszer alapvető értéke – eleme, olyan politikai szent tehén, amely hiába feles jogszabály (“sima törvény”), robbanásveszélyes dolog hozzányúlni (mindazonáltal Macron most megpróbálja).

A ma is hatályos 1905-ös törvény mindenekelőtt az 1-2. cikkben deklarálja, hogy a köztársaság nem ismeri el, és anyagilag sem támogatja az egyházakat, miközben biztosítja a lelkiismereti- és vallásszabadságot (utóbbi csak a közrend érdekében korlátozható). Az első két cikk kulcsfontosságú, különösen a finanszírozás tilalmára vonatkozó rész. Ez az, ami tulajdonképpen megakadályozza, hogy a mai francia állam érdemi anyagi segítséget nyújtson a muszlim közösségeknek, amelyek sokszor nincsenek abban az társadalmi-anyagi helyzetben, hogy mecsetek, imatermek stb. építését finanszírozzák. Ráadásul van itt egy látványos egyenlőtlenség is a “régi” vallásokkal szemben abban a tekintetben, hogy a 12-13. cikk értelmében a vallási egyesületek ingyenes használatba kapják az állami tulajdont képező templomokat, zsinagógákat stb. Csakhogy 1905-ben aligha volt a mai muszlim közösség számára elegendő, ingyenes használatba adható infrastruktúra.

A helyzet egyrészt megnyitja az utat a külföldi finanszírozás és a külföldi befolyás előtt, amely egyre jobban aggasztja a francia politikai elitet és az állam vezetőit (a szeparatizmus elleni törvénycsomag fókusza is a pénzáramlások ellenőrzésén van); másrészt szűkíti a döntéshozók mozgásterét. Nem mondhatják, hogy “rendben, az állam fizet, elvár, ellenőriz”. Ez ugyanis nem más lenne, mint az ún. konkordátum XIX. századi modellje, s éppen ezt váltotta fel az 1905-ös keret. A döntéshozók ugyanakkor végiggondolták ezt a változatot is, maga Emmanuel Macron köztársasági elnök mondta azt az iszlamista szeparatizmusról szóló beszédében (Les Mureaux, 2020. október 2.), hogy mérlegelte a modell visszavezetésének a lehetőségét, de elvetette.

Fontos megjegyzés, hogy ugyanez az 1905-ös törvény szabályozza a vallási jelképek közterületen való megjelenítését. Egészen pontosan tiltja azt: a 28. cikk a törvény hatályba lépéstől kezdve tiltja vallási jelképek nyilvános elhelyezését, kivéve a vallásgyakorlás épületei (elsősorban templomok), a temetők és a múzeumok kivételével. A korábban kihelyezett jelképekre az új szabály természetesen nem vonatkozott, nem vonatkozik. Vagyis amikor például az Államtanács leszedeti a keresztet II. János Pál közterületen álló szobráról (pontosabban leszedette volna), akkor a törvény szövegének megfelelően járt el. A vita-probléma megoldása is a törvény betűjének aprólékos alkalmazása lett: a szobrot pár száz méterrel arrébb, egyházi területre vitték, ahonnan továbbra is látható közterületről, de – és ez a lényeg – a szobor nem közterületen van elhelyezve.

A cikksorozat előző részeit itt olvashatod:

• 1. Behódolás vagy iszlamofóbia?

Ha nem akarsz lemaradni a további részekről, ne felejts el feliratkozni a Franciapolitika hírlevelére!

 

(A kiemelt kép forrása a pixabay.com.)

Kommentek

Kommentek