A sorozat előző részeiben azt tekintettük át, hogy 1. miért nem lehet egyszerre igaz a “Franciaország elnyomja a muszlimokat” és a Franciaország behódol az iszlámnak” narratíva, illetve hogy 2. milyen az a jogi keretrendszer, amelyben a francia egyházak, vallások mozognak. Most azt nézzük meg, hogy ez a keret miért kihívás az iszlám számára, amely tömegesen csak 1905 után jelent meg francia földön.
Vehementer nos kezdetű enciklikájában X. Pius még elítélte a konkordátumot felrúgó új 1905-ös törvényt. 1906-ban járunk. A Vatikán és Franciaország diplomáciai kapcsolatai csak 15 évvel később állnak helyre. A katolikusok, protestánsok, zsidók és mások szépen lassan betagozódtak a laikus állam rendszerébe. Sok politikai harcot, konfliktust jelentett ez továbbra is, természetesen. A viták néha fellángoltak, például a felekezeti oktatás ügyében, mégis, kialakult egy status quo. Példa: 2005-ben, a törvény elfogadásának 100. évfordulóján II. János Pál már a közös pontokat kereste a francia püspököknek írott levelében, hangsúlyozva, hogy a francia szekularizáció és az egyház társadalmi tanítása összeegyeztethetők.
Ez azt jelenti, hogy “beállt” az új rendszer? Részben, de csak részben. A bevándorlás, illetve az érkezők állampolgárrá válása az iszlám tömeges megjelenését hozta magával, ami ugyanis teljesen új helyzetet teremtett.
Először is, mint ismert, történeti okokból infrastrukturálisan elégtelen a franciaországi iszlám ellátottsága, s a hívek jellemzően nincsenek abban a helyzetben, hogy elegendő mennyiségben finanszírozzák az építkezéseket (ebből lesznek például a politikai térben is sokat vitatott utcai imák). Másrészt az iszlám egy olyan vallás, amely a hívek életének jelentős részét, életmódját szabályozza (öltözködési szokások, étkezés stb.), így a vallás privát szférába utalása nagyobb nehézséget okoz, amint mondjuk a katolikusok számára. A vallásos zsidóság helyzete inkább hasonlítható a muszlimokéhoz. Harmadrészt: a katolicizmus például szervezett vallás, az állam számára teljesen világos, hogy kivel kell tárgyalni, ha az összes francia katolikust képviselő döntéshozóra van szüksége, a muszlimokkal viszont nem ez a helyzet (ezt a problémát próbálták orvosolni a 2000-es évek elején a Conseil francais du culte musulman, a CFCM, a Muszlim Vallás Francia Tanácsa állami segítséggel gründolásával, de a CFCM olyan belső megosztottsággal és reprezentativitási problémákkal küzd, hogy nem lett igazán használható megoldás).
Összességében, az állam távolságtartása, a franciaországi szervezettség és az anyagi erőforrások hiánya egyszerre vezetnek az olyan visszás helyzetekhez, hogy még a 2010-es években is csak az országban prédikáló imámok jó részének, 70-80%-ának nem volt francia állampolgársága (s sok esetben idegen országok alkalmazásában álltak, onnan kaptak fizetést; ennek a következményei pedig egyértelműek a nemzetbiztonság szempontjából).
Bár a muszlim közösségek személyi és infrastrukturális kiszolgáltatottsága az alapvető háttér-probléma, a nyolcvanas évektől kezdve az oktatás, az öltözködés és az étkezés kérdései körül csúcsosodott ki az iszlámhoz kötődő legtöbb vita (hordhatnak-e a lányok fejkendőt az iskolában? visszautasíthatja-e egy lány, hogy átöltözzön tornaórán vagy hogy férfi nőgyógyász vizsgálja meg? legyen-e vegetáriánus vagy halal nap a kantinban?).
Az elmúlt harminc évben, mintegy reakcióként a laicitás koncepciója radikalizálódott. Miközben az 1905-ös törvény az állam és az egyház elválasztásáról szól, egyre erőteljesebb a társadalmi elvárás, hogy a francia polgár – nemcsak a köztisztviselő – is viselkedjen szekuláris módon, azaz a vallását lehetőleg privát módon élje meg. Kimondva-kimondatlanul a muszlimokra irányult ez az új attitűd: a társadalom nem a keresztek és a kipák, hanem a hidzsábok és nikábok iskolai látványán vitázott. Ugyanakkor az uszodai-tornaórai átöltözés, a férfi nőgyógyász által végzett vizsgálat visszautasítása külön kategória e vitákon belül: az elmúlt harminc évben a konszenzus arra ment, hogy ezt a közszolgáltatások működésének megzavarása, ergo a közrend megzavarása (az 1905-ös törvény a közrend érdeke által tekinti korlátozhatónak a vallásszabadságot).
Az efféle kérdések miatt az időről időre megjelenő felmérések, amelyek azt kérdezik, hogy “kompatibilis-e az iszlám a köztársasággal” (hullámvasúton mozognak az adatok fel-le, de 2018-ban 56% mondta, hogy igen, 44% azt, hogy nem). Más felmérések pedig azt mutatják, és ez az igazán érdekes, mert várható tendenciákra mutat rá, hogy a fiatal generáció, ezen belül is a muszlimok fiatal generációja kevésbé fogadja el a mai francia laikus környezetet, elveket. Ez a generáció sokkal megengedőbb, akár speciális jogosultságokat – pl. nők számára fenntartott nyitvatartási sávokat – is megnyitó, a francia értelmezésben inkább angolszász koncepció híve.
A következő részekben is ezeket a vitákat, konfliktusokat boncolgatom tovább, először megnézve, hogy a feloldásuk miért nem egyszerű. Például a közösségelvűség gyakorlati megvalósítása miért menne szembe a hagyományos, csak részben 1905-höz köthető nemzeti értékekkel, és miért ütközik erőteljes társadalmi ellenállásba?
A cikksorozat előző részeit itt olvashatod:
Ha nem akarsz lemaradni a további részekről, ne felejts el feliratkozni a Franciapolitika hírlevelére!
(A kiemelt kép forrása a pixabay.com.)
