Az előző részekben felvetettek (lásd itt, itt és itt) alapján joggal merül fel a kérdés, hogy miért nem lehet úgymond “alkalmazkodni”, azaz engedményeket tenni a muszlim közösségeknek, ha egyszer francia állampolgárok igényeiről van szó? Miért nem lehet például lehetővé tenni, hogy egyes uszodákban legyenek női nyitvatartási idősávok? Hogy lássuk, jellemzően miért utasítja ezt el a többség, ahhoz a köztársasági egyenlőség hagyományos gondolatát szükséges megérteni.
A francia köztársaság egyénekben gondolkodik: neki jogi és politikai viszonya a polgárral van, ő az, aki jogokkal és kötelességekkel ruházható fel. Csoportokkal ez alapvetően nem történhet meg: ha csoportok pluszjogokat vagy kötelességeket kapnának, akkor megbomolna a köztársaság egysége, a köztársasági egyenlőség (persze mint mindig, vannak kivételek a köztársasági egyenlőség ügyében is, Elzász-Lotaringiában például még mindig a konkordátum van érvényben, nem az 1905-ös keret).
A csoportkövetelések, a csoportelkülönülések politikai támogatása alapvetően az ún. kommunotarizmus (közösségelvűség) bélyegét vonja maga után, ami a francia politikában súlyos szitokszónak számít. Ez a “nem szeretjük”-attitűd nemcsak a vallási csoportokra vonatkozik, hanem minden nyelvi, etnikai elkülönülésre, vagy ahogy mi Közép-Európában mondanánk: autonómiatörekvésre. Ezért annyira nehéz Franciaországot bármilyen ilyen törekvésről meggyőzni európai szinten is: egyszer már történetileg sikerült az országot egységesíteni, a regionális nyelveket, az etnikai elkülönüléseket szívós munkával elnyomni, nem szívesen teremtenének az állam vezetői új precedenseket.
Hiba tehát az individuális hozzáállásból rögtön féktelen liberalizmusra asszociálni Franciaország kapcsán. A Francia Köztársaság sokszor valójában minden, csak nem szabadelvű. Sokszor éppen azt várja a polgártól, hogy viselkedjen “elvárható módon”, a köztársaság védelme céljából esetenként mondjon le az egyéni, esetleg önző érdekeiről, s áldozza azokat be a közérdek oltárán. Innen érthető meg, hogy a közrend hogy lehet a vallásgyakorlás korlátja: a köztársaság, a közösség érdeke ebben a keretben magasabb rendű, mint az egyén érdekei.
Ez a keret természetesen csak akkor működik, ha a polgárok a magukénak érzik a köztársaságot, és egyetértenek azzal a manapság is sokat hangoztatott tétellel, hogy egyetlen legitim politikai közösség van, az állampolgárok összessége, a francia nemzet. Ez a világszerte terjedő, sokszor közösségi alapú identitáspolitika korában nem magától értetődő dolog a franciáknak sem. Az oktatás (a köznevelés!) láthatóan egyre nehezebben “nevel” elkötelezett köztársasági polgárokat, pedig ez volt az eredeti célja. A mai francia konfliktusok egy részét éppen az mutatja, hogy a francia polgárok egy része nem kíván lemondani a személyes érdekeiről.
Az Ifop 2020-as mérése szerint például a 15-24 éves muszlim fiatalok jelentős többsége, 57 százaléka mondta azt, hogy szerinte a vallási törvény, a saría a Köztársaság törvényei elé helyezendők (az idősebbek kisebb arányban mondták ezt, de összességében a megkérdezett muszlimok 38 százaléka így vélekedett). A kommentárok egyre gyakrabban nyugtázzák, minden bizonnyal helyesen: Franciaországban immáron érdemi igény lenne a kommunotarizmusra, a gyakorlatban csoportok, közösségek pluszjogokkal- és kötelességekkel felruházására. Lévén ugyanebben az idézett mérésben a megkérdezett muszlimok 81%-a igent mondott a dedikált uszodai női idősávra, ezt a megállapítást vitatni nehéz.
Vagyis adott egy helyzet, amelyet a hagyományos nemzeti identitás értékein belül nagyon nehéz megoldani, a felmerülő követelés részben azzal szemben fogalmaz meg kihívást. A követeléseket megfogalmazók maguk is teljes jogú francia polgárok. Ugyanakkor ezzel még mindig nem jutunk el oda, hogy mindebből következtetéseket vonjunk le. Merthogy előtte azt is szükséges megnéznünk, hogy hogy alakult ki a fenti helyzet, amelyben a muszlim közösség egy jelentés része nem látja meg magát a francia köztársasági értékekben. Milyen okok lehetnek – a magától értetődőn túl – a háttérben? Mi az oka annak, hogy egyre többen érzik úgy, hogy egyáltalán nem éri meg nekik bármiről is lemondani a köztársaság érdekében? Ez következik.
A cikksorozat előző részeit itt olvashatod:
Ha nem akarsz lemaradni a további részekről, ne felejts el feliratkozni a Franciapolitika hírlevelére!
(A kiemelt kép forrása a pixabay.com.)
