Az előző posztban a külvárosról mint szocio-ökonómiai és kulturális nehézségekkel küzdő területről írtam. Az igazság azonban az, hogy Franciaországban a társadalmi-gazdasági frusztráció nemcsak a külvárosokban – és nemcsak a bevándorló eredetű népesség köreiben – gyűlnek. Ezért most teszek egy – látszólag, de csak látszólag – kitérőt. Valójában a francia társadalom egészének a frusztrációja az, amelynek egy fontos része, speciális szelete az iszlámmal kapcsolatos vita.
Stagnáló / csökkenő mobilitás?
Ha egy társadalomban van remény, értelemszerűen kisebb a frusztráció. A munkanélküliség, az egyenlőség, az újraelosztás stb. mellett a mobilitás is egy olyan mutató, amivel ezért érdemes behatóbban foglalkozni. A mobilitás egyrészt takarhat tényleges mobilitást, másrészt pedig a mobilitási lehetőségekkel kapcsolatos érzeteket (elvárások vs. tényleges élethelyzetek). Az sem mindegy, hogy az egyes személy életén belül, vagy pedig generációk között tekintjük. A munkaerőpiaci intergenerációs mobilitás tekintetében például nem romlott katasztrofálisan a helyzet az elmúlt évtizedekben. A francia statisztikai hivatal (Insee) szerint a mobilitási helyzet összességében stabil a férfiak esetében, a nők mobilitása pedig nőtt 1977 és 2015 között; ugyanakkor – ez fontos, mert frusztrációs forrás lehet – a férfiak között csökken a felfele, és nő a lefele mobilitás aránya (hopp, hopp!). Ráadásul az efféle stabilitás simán értelmezhető úgy, mint társadalmi reprodukció, mint probléma, az érezhetően pozitív dinamika hiánya.
Ez azt jelenti, hogy a szülők társadalmi helyzete még mindig nagyon fontos faktor, és látjuk, hogy a férfiak feje fölött a felhők is gyülekeznek. Bár évek óta vitatják az esélyteremtő megoldások létjogosultságát, megvalósítási módját (például az oktatásban), a látványos dinamizmus hiánya azt jelentheti, hogy a percepció az, hogy az ajtók zárulnak, nem lehet megígérni a következő generációnak, hogy biztosan előrébb jut a munkájával. Pedig az elvárás a haladás, a javulás, természetesen, már az egyes személy életén belül is, nemhogy generációk között.
Növekvő frusztráció?
Minden érintett társadalmi csoportban más és más módon történik a frusztrációk és a feszültség levezetése. Tudjuk, hogy a munkásosztály legnagyobb pártja a Nemzeti Tömörülés, a második pedig az otthonmaradás. Tudjuk, hogy a sárga mellényesek frusztrációit milyen “blokkok”, félelmek és piaci folyamatok okozzák, s tudjuk, hogy hogy robbantak ezek a blokkok be egy – látszólagos – apróságon. (A gyúanyag persze itt is évek óta gyűlt, részben a kormányzati politikáknak, pl. a közszolgáltatások elérhetőségének, minőségének tekintetében.)
És azt is láttuk, hogy a fiatal muszlimok egy része egyre inkább az identitáspolitikában, az elkülönülésben találja meg a frusztráció levezetésének a lehetőségét (hiszen akinek semmije nincs, és talán nem is lesz, ragaszkodik az identitásához). Ehhez hozzáadódik az utóbbi esetben a természetesen illegális, de mindazonáltal a gyakorlatban létező diszkrimináció, s ott is kész a robbanásveszélyes elegy. A fiatalok egy része így a kifejezett, politikailag tételezett iszlamizmusba kapaszkodik, mint identitás-erősítő elembe, amely végső soron terrorista radikalizációvá fejlődhet.
Az iszlamizmus, mint a frusztráció egyik “levezetési formája”?
A jelenlegi össztársadalmi elégedetlenség mértékét jól illusztrálja egy Fondapol-felmérés, mely szerint a megkérdezettek 79%-a úgy nyilatkozott, hogy 2022-ben vagy nem szavazna érvényesen, vagy otthon maradna, vagy valamilyen radikális-rendszerellenes szavazatot adna le, ami azt jelzi, hogy egyetlen jelölt sem lehet nyugodt, s különösen nem a most kifejezetten jól álló Macron és Marine Le Pen. 2022 még messze nem lejátszott meccs (erről a múlt héten hosszabban írtam az ÉS-nek, érdemes a linkre kattintani).
Az idézett 79%-os adatból mindenesetre mindenképpen következtethetünk, hogy a muszlim radikalizáció, az iszlamizmus az egyik társadalmi válságtünet a sok közül, amelyet a mai Franciaországban kezelni kell, igaz, annak különösen veszélyes és speciális.
Amikor Emmanuel Macron a szeparatizmus-beszédében arról beszélt, hogy a külvárosokban szegénytelepeket hozott létre a várospolitika, igaza volt. Ez felért 30-40 év hibáinak a beismerésével. Abban is igaza volt, hogy egyes területekről gyakorlatilag kivonult a Köztársaság, s magára hagyta az ott élőket. Ezt a bevándorló eredetű népesség esetében ilyen-olyan több-kevésbé veszélyes közösségszervezési módok és szervezetek igyekeztek pótolni. Ezek adtak identitást, közösséget, valamiféle kisközösségi tartást. Ez az a jelenség, amit ma szeparatizmusnak neveznek, és harcolni igyekeznek ellene. Az iszlamizmus szelleme tehát kijött a palackból, most próbálják visszakanalazni oda.
“Mi lett volna, ha” vs. “mi legyen?”
Összességében, a ma ismert francia társadalmi feszültségek 30-40 év termékei, s mint fentebb láttuk, a frusztráció nem is csak a bevándorló eredetű népességet érinti, hanem össztársadalmi probléma. A frusztráció ráadásul sok esetben nem szándékolt következményként alakult ki. Lehetett volna ezeket a nem szándékolt következményeket előre látni, megakadályozni? Talán, de utólag mindig könnyű okosnak lenni. A “mi lett volna, ha” azonban csak a tudomány számára érdekes kérdés, a politikus számára az a dilemma, hogy “és most akkor mit csinálunk?”.
És innen folytatjuk a sorozatot, amelynek korábbi részeit itt találhatod:
- 1. Behódolás vagy iszlamofóbia?
- 2. Minden 1905-ben kezdődött
- 3. 1905 és a későn érkezők
- 4. Köztársasági egyenlőség vs. közösségi jogok
- 5. A külváros
(A kiemelt illusztráció forrása a pixabay.com.) Ha nem akarsz lemaradni a további részekről, ne felejts el feliratkozni a Franciapolitika hírlevelére!
