A történelmi-társadalmi háttér bemutatása után most térjünk rá a korábban már említett, párhuzamosan létező narratívák elemzésére, s különösen arra, hogy mit gondol az iszlám kérdéséről a társadalom, a közvélemény! És még: hogy látják a helyzetet a muszlimok? (Egy feszült társadalmi helyzetben egyes csoportok könnyen egymás ellen fordulhatnak, hibáztathatják egymást, megvethetik egymást, ami természetesen önmagában probléma és kihívás azon köztársasági rendszer felé, amely abból indul ki, hogy van egy nagy nemzeti közösség, amelynek mindenki boldogan része, s mindenki a másikról is elismeri, hogy az.)
Az elit szintje
A bevándorló és muszlim eredetű népesség nyílt, vallási alapú kritikája, az iszlamofóbia mint narratíva jelen van az országban. De a mainstream politikában messze nem olyan mértékben, mint gondolnánk. (Bár ez vitatott, hiszen sokan – főleg a baloldalon – Emmanuel Macront és pártját is iszlamofóbnak tartják a szeparatizmus elleni törvénycsomag miatt, melyet a muszlim népesség megbélyegzésének tekintenek. Ez a poszt nem erről a vitáról szól, de nagyon fontos megjegyezni, hogy a baloldal, s különösen a baloldal baloldala sokkal több iszlamofóbiát lát az országban, mint a centrum és a jobboldal, így az iszlamofóbia kérdésének felvetése egyben politikai érv is.)
Az e szempontból “hagyományosan elemzendő” radikális jobboldal csúcsán Marine Le Pen igyekezett bekormányozni a Nemzeti Tömörülést az ortodox republikanizmus, a köztársasági konszenzus ernyője alá. Így kritikája immáron nem elsősorban a muszlimok, az iszlám stb. felé irányul, hanem azok felé, akik elutasítják a Köztársaság értékeit, illetve kívül helyezik magukat a konszenzuson (pl. a nők és férfiak közötti egyenlőség ügyében elfoglalt álláspontjukkal). Vagyis a logika megfordult: a szóban forgó emberek saját magukat rekesztik ki, azzal, hogy elutasítják a Köztársaság értékeit. A jelenséget a kritikusok politikai iszlám gyűjtőfogalma alá rendezték be – igaz, ettől még gyakran felismerhető maradt a kritika korábbi tárgya is (a bevándorlók), legalábbis az erre “érzékeny” szavazóbázis számára.
A nyilvános megszólalásoknak egyébként van Franciaországban erőteljes korlátja: a gyűlöletbeszéd, a közösség elleni uszítás Franciaországban is bűncselekmény. Ezért került gyakran a hatóságok látókörébe például maga Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front korábbi elnöke, vagy éppen Éric Zemmour, a közismert konzervatív publicista (aki a 2022-es elnökválasztási indulással is kacérkodik, s a radikális jobboldal jobboldalának egy részének a támogatását úgy tűnik, élvezi, noha a számai rosszabbak, mint Marine Le Pené).
Az iszlám és a Köztársaság: a közvélemény állapota
Az ellenérzések kérdése sokkal érdekesebb, ha a politikai- és médiaelit szintje alá nézünk, s megvizsgáljuk, hogy ténylegesen mekkora a lehetséges társadalmi piac. Ehhez egy nagyon beszédes számot érdemes tekinteni: a megkérdezettek mit gondolnak arról, hogy az iszlám kompatibilis-e a Köztársasággal. Ez a mutató azért érdekes, mert aki az iszlámot nem tartja kompatibilisnek a Köztársasággal, az minden bizonnyal a muszlimokat sem ismeri el teljes jogú polgártársnak.
Egy 2018-as Ifop-mérés, tehát bőven a 2015-ös merénylethullám után, azt mutatta, hogy a megkérdezettek 56%-a gondolta, hogy az iszlám összefér a Köztársasággal, 43% pedig azt, hogy nem (aminek, mint láttuk alapvető része az állam és egyház, sőt, egyre inkább a politika és a vallás szétválasztása is). Az érdekesség, hogy közvetlenül a merénylethullám után, 2016-ban az adatok a fentieknek éppen az ellentettjét mutatták: 56% szerint nem volt kompatibilis az iszlám a Köztársasággal, 44% szerint igen.
2019-2020-ban ugyancsak az Ifop közvélemény-kutató foglalkozott ezzel a kérdéssel. A francia lakosság 61%-a hangoztatta az inkompatibilitás-érvet, miközben a muszlimok 29%-ban gondolták ezt – nyilván más okokból, mint a többségi társadalom. A muszlim vallású ifjúság radikálisabb gondolkodására az mutat rá, hogy ők 45%-ban válaszolták, hogy nem kompatibilis a vallásuk a Köztársasággal. Utóbbi adat rámutat arra, amit máshol és máskor is látunk, hallunk, olvasunk: a fiatal muszlimok nagyobb eséllyel gondolkoznak máshogy, mint a szüleik és nagyszüleik (és jellemzően nyitottabbak az identitáspolitikára, a tisztelet követelésére, a közösségelvű gondolkodásra).
Ez nyilván összefügg azzal, hogy a magukat kiszolgáltatottnak és – sokszor nem is ok nélkül – diszkrimináltnak érző muszlimok egy része, akik a társadalmi mobilitás nehézségeivel is szembesülnek, éppen szüleik és nagyszüleik identitásában keresik a kapaszkodót, s úgy élik meg, hogy ez az egyetlen kapaszkodójuk (ezzel kapcsolatos közvélemény-kutatási adatok itt, a lényeg: a megkérdezett muszlimok 42%-a állította, hogy életében egyszer már volt diszkrimináció áldozata, a rendőrséggel, munkavállalással, lakhatással kapcsolatos megkülönböztetést mondták a mintában a leggyakoribbnak).
Mit jelenthet a kompatibilitás? Hol a határa?
Mint többször említettem, a Köztársaság elvben csak olyan törvényeket, szabályokat hozhat, amelyek mindenkire vonatkoznak, s nem emelnek ki csoportokat sem plusz kötelességekkel, sem plusz jogokkal. Ugyanakkor előfordul a politikában is, hogy valaki amellett érvel, hogy ezzel fel kell hagyni, és engedni kell a közösségelvű követeléseknek. Legutóbb például egy volt centrista képviselő magyarázta, hogy az életmódbeli kisebbségek kontrollja nem az állam feladata, az államnak nem kell megmondani, hogy éljenek az emberek, és ehhez a poligámia példáját hozta. Ebből persze hatalmas botrány lett, ismét nyilatkoznia kellett, hogy nem támogatja a többnejűséget.
Ezzel meg is érkeztünk az egész kérdéskör leginkább átpolitizált részéhez. Merthogy az egy sikamlós terep, hogy mi kompatibilis a köztársasági értékekkel, és mi nem. Abban talán a közvélemény többsége egyetért, hogy a szüzességi vizsgálatok nem azok, de ott már van elvi tere a vitának, hogy a fejkendő viselése miben más, mint a kereszt, vagy bármilyen más vallási öltözet viselése (emlékeztető: botrányt kavart, amikor egy diák-tisztviselő fejkendőben érkezett egy nemzetgyűlési meghallgatásra, pedig nem tiltja a törvény). Felmerül, hogy azok a szülők, akik például osztálykiránduláson kísérik a gyerekeket, közfeladatot látnak-e el, és használhatnak-e kendőt (a jelenlegi helyzet szerint nem közfeladatot látnak el, de beszédes, hogy vita zajlott erről).
Valójában ez az a kérdés, ami megoldatlan, és lezáratlan, mind a közvélemény, mind az elit szintjén. A politikai erők nyilvánvalóan máshol és máshol húznák meg a kompatibilitás / inkompatibilitás határát, történelmi, ideológiai, társadalmi, választói, politikai stb. okokból,. Ebből persze “remek” politikai viták következhetnek, hiszen kölcsönösen lehet egymást iszlamofóbiával, vagy azzal vádolni, hogy az adott erő a politikai iszlám hasznos hülyéje (illusztrációk a vitához itt és itt).
P.S. Szintén ajánlom ehhez a témakörhöz a Pierre Manent francia filozófussal készült interjúmat, melyben arról beszélgettünk, hogy álláspontja szerint hogyan kellene a Köztársaságnak viszonyulnia a muszlimokhoz, s hogyan lehetne ismét egységes francia nemzetet teremteni a szétszakadozó identitásokból.
És innen folytatjuk a sorozatot, amelynek korábbi részeit itt találhatod:
- 1. Behódolás vagy iszlamofóbia?
- 2. Minden 1905-ben kezdődött
- 3. 1905 és a későn érkezők
- 4. Köztársasági egyenlőség vs. közösségi jogok
- 5. A külváros
- 6. Össztársadalmi frusztráció
- 7. Kitérő Rousseau-hoz
(A kiemelt illusztráció forrása a www.pixabay.com.)
Ha nem akarsz lemaradni a további részekről, ne felejts el feliratkozni a Franciapolitika hírlevelére!
[…] 8. A közvélemény […]