Egészen nagy vihart kavart az a Csendes-óceáni védelmi szövetség, amelyet az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália kormányai jelentettek be a napokban, természetesen amerikai vezetéssel. A bejelentés nyomán Ausztrália törölte azt a korábban megkötött 56 milliárd eurós tengeralattjáró vásárlási szerződését,amelyet Franciaországgal kötött. A franciák – akik a térségben érdekekkel rendelkeznek – látványosan idegesek, és a hangsúly a “látványoson” van.
Ausztrália azt is bejelentette, hogy az Egyesült Államoktól fog nukleáris meghajtású tengeralattjárókat vásárolni. A francia kormányzat a külügyminiszter vezetésével hangosan és rendkívül elégedetlenül fogadta ezt a a döntést, amerikai és ausztrál nagyköveteit ia hazahívta a nyilatkozatokon túl. De mi van az elégedetlenkedés mögött valójában? Milyen szempontokat kell még Franciaországnak mérlegelnie?
Először is az új amerikai elnök hivatalba lépésekor sokan arra számítottak, hogy az amerikai politika visszatér a korábbi, atlantista irányba, és nagyobb figyelmet fordít majd Európára. Joe Biden hivatalba lépése körül volt egy nyilvános vita például a német védelmi miniszter, Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK) és a francia elnök, Emmanuel Macron között. A német védelmi miniszter amellett érvelt, hogy le kell mondani az európai szuverenitás álmáról, és. – Trump távoztával – vissza kell állítani a korábbi, rendkívül szoros együttműködést Európa és Amerika között. A francia elnök azonban nyilvánosan jelezte, hogy nem ért ezzel egyet. Szerinte európai szuverenitásra szükség van, AKK pedig téved. (Itt kell zárójelben megjegyezni, hogy Emmanuel Macron számára egy látványosan nem Európára fókuszáló elnök mindig hasznosabb, mert akkor az ő szuverenitás programja könnyebben érvényesíthető. Számára nem hátrános, hogy kiderült, az atlantista várakozások az új elnökkel szemben eltúlzottak voltak, vagyis hogy az előző amerikai elnök és a jelenlegi elnök politikája között jóval több a folytonosság, mint azt az optimista várakozók gondolták. Biden elnök valójában folytatja a Donald Trump által megkezdett, Kínára fókuszáló politikát. A kínai stratégiai kihívás tekintetében nagyon is egyetértés van az amerikai republikánusok és demokraták között.
Így az első, nagyon fontos következtetés, hogy Joe Biden nem olyan mértékben tért vissza a transzatlanti fókuszú politikához, mint ahogy azt egyesek várták. És – ez a lényeg – ez lehetőség a francia kormányzat és a francia elnök számára, hogy a maga szuverenitás-politikáját erőltesse, annak a szükségességéről meggyőzze az európai partnereket. Vagyis minél hangosabb, minél nagyobb a botrány, stratégiai szempontból annál jobb a franciáknak, annál többen érezhetik úgy, hogy az Egyesült Államokra Trump után is korlátozottan lehet számítani, tehát európai együttműködésre, szuverenitásra van szükség. Ahogy korábban Donald Trump elnöksége alatt is voltak ilyen reakciók, most ismét lehet ilyenekre számítani (jönnek is). És lehet számítani a franciákra is abban, hogy ezt az érzést erősíteni fogják, mert ez az érdekük. Ha már gyengének látszanak, legalább ez a gyengeség legyen használható is valamire…
Ennyit a külpolitikáról. Ami pedig a belpolitikát illeti, a francia történelemben azok az elnökök, akik nyilvánosan elégedetlenségüket fejezték ki az Egyesült államokkal szemben, vagy szembementek valamilyen amerikai politikával, konfliktust vállaltak az amerikaiakkal, általában nem jöttek ki ebből túl rosszul. A francia politikában ugyanis van egyfajta Amerika-ellenesség, némi gyanakvás az Egyesült Államokkal és gazdasági, hatalmi szemben: a keménykedés, az elégedetlenség, a konfliktus szítása arra is jó, hogy bizonyos bizonyos gaulle-ista és részben chiracista ösztönöket aktiváljon a választókban. (Emlékszünk arra, amikor Jacques Chirac francia elnök (1995-2007) szembement az amerikaiak iraki háborús terveivel, az rendkívül népszerű volt a franciák szemében.)
Ugyanakkor azt is mérlegelnie kell a francia kormányzatnak, hogy egy 56 milliárd eurós szerződést veszített a francia hadiipar ezzel az ausztrál döntéssel. Ez a pénz Franciaországban is szabad szemmel látható. A felmondásból nyilván jogi ügyek lesznek, de közben meg kell tudni nyugtatni azokat a szakszervezeteket, dolgozókat, munkavállalókat, akiknek a megélhetése ezzel veszélybe került. Ezeket a nyilatkozatokat már szintén látni. A politikai helyzet teljes potenciálja csak akkor használható ki. Ezt érdemes tehát figyelni.
Ami pedig a belpolitikai célokat illeti, a francia kormányzat érdeke az, hogy napirenden tartsa ezt az ügyet, magát áldozatnak mutassa, de mindezt úgy, hogy elkerülje, hogy a francia gyengeség látszatát tovább erősítse. Ebből a szempontból hasznos lehet, hogy a kotmányszóvivő azt kommunikálta: Biden elnök kezdeményezett a hétre beszélgetést Macron elnökkel.
A haraggal és az áldozatisággal egyensúlyozás mindig nehéz politikai feladat. Akövetkező napokban azt fogjuk figyelni, hogy ez miként sikerül. Az ellenzéki elnökjelöltek és pártok – ha van eszük – természetesen arról fognak beszélni, hogy a francia elnök vezetése alatt Franciaország teret veszít, gyengül, és ezért váltásra van szükség 2022-ben. Így tehát a belpolitikai narratívák harca sem lesz érdektelen számunkra. Izgalmas napok, hónapok jönnek.
Ha nem akarsz lemaradni az újdonságokról, ne felejts el feliratkozni a Franciapolitika hírlevelére!
[…] szavazóknak. És arra is számítottam, hogy üzen a szuverenistáknak (esetleg a Brexit vagy a tengeralattjáró-ügy kockázatos említésével is akár). Ezt a feladatot végül úgy sikerült megoldania, hogy […]