Bár a magyar baloldali ellenzék – 10 év után – megoldotta az összefogás problémáját (áprilisban kiderül, hogy milyen hatásfokkal), a politika iránt érdeklődő közönség nem marad baloldali összefogás-tematika nélkül. A francia baloldal ugyanis éppen azt a kérdést rágja, amelyen a magyar baloldal a jelenlegi helyzet szerint túllépett. A kihívás: a matematika szerint a francia baloldali pártok együtt, ha nem is győztesek, de meglehetősen versenyképesek lennének, külön-külön viszont biztos vesztesek. Az összefogás mellett szól a matematika, ellene viszont sok-sok ideológiai, szervezeti és személyes politikai érdek: mindenki vezetni akarja az összefogást, de senki nem képes az akaratát lenyomni erőből a többiek torkán. A francia elnökválasztás április 10-én lesz ugyan, de a jelöltségekhez szükséges aláírások leadása március elején esedékes. Addig dől el, hogy ki kivel működik együtt, esetleg ki kinek a javára léphet vissza. Egyelőre úgy tűnik, mindenki kever, mindenki kavar, és mindenki kivár. Közben reméli, erőből lenyomhatja a többieket.
Miközben Emmanuel Macron 25% körül áll, Marine Le Pen és Valérie Pécresse 17%, Éric Zemmour pedig 13-14% körül követik őt, a jelenlegi felmérések szerint egyetlen baloldali sem lépi át biztosan a szimbolikus 10%-os küszöböt. Ez azt jelenti, hogy a baloldaliak jelenleg nem játékosok a második fordulóba jutásról szóló meccsen. A radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon 10% korül áll, mögötte Yannick Jadot zöld politikus, illetve Anne Hidalgo szocialista politikus, párizsi főpolgármester következik (utóbbi már 5% alatt). A napokban pedig bejelentkezett az elnökjelöltségre Christiane Taubira volt igazságügyi miniszter, aki a jelenlegi tudásunk szerint szintén 5% alatt tanyázik.
Miután Anne Hidalgo 2021 végén némileg váratlanul bejelentette, hogy híve lenne egy baloldali előválasztásnak, az ellenfelei visszautasítása után rájött, hogy már ő sem az. (Ezt kicsit nehéz követni, de röviden ez a lényeg.) Ebbe a helyzetbe érkezett meg Christiane Taubira, aki előbb bejelentette, hogy majd bejelenti a jelöltségét, majd januárban bejelentette, részt kíván venni az úgynevezett primaire populaire néven induló, civil előválasztási kezdeményezésben, és el is fogadja annak eredményét.
Íme egy rövid, magyar nyelvű tudósítás Taubira színpadra lépéséről (franciául beszélők, bocsánat: tényleg zavaró, hogy Taubira nevét egyszer sem sikerül helyesen kiejteni benne):
Az előválasztás-szerű szavazásra várhatóan január végén kerül sor, de mint említettem, nem mindegyik jelölt vállalta, hogy elfogadja az eredményt, noha a nehézsúlyúak mindegyike ott lesz a szavazólapon. Akkor mi értelme van mindennek? Hát az, hogy ez az esemény nyomásgyakorlási eszköz lehet.
Párhuzam: Magyarországon úgy oldódott meg az összefogás-kérdés, hogy a választók eldöntötték, hogy akarják, és olyan nyomást gyakoroltak a pártokra-jelöltekre, hogy nem ugorhattak el előle. Ez a nyomás Franciaországban eddig nem érződött, a stratégia arra volt kitalálva minden jelöltnél, hogy ő lehessen az összefogás vezetője, és ne más. Csakhogy senki nem erősödött meg annyira, hogy ez magától értetődő legyen. Egy ilyen szavazás elvben megszervezheti a nyomást, és igazából ez az egésznek a tétje. Ráadásul ezen a civil előválasztáson már most több ember jelezte, hogy részt kíván venni, mint bármelyik párt idei előválasztásán, ami valamiféle legitimációt is adhat a dolognak, vagy legalábbis erős érvet a nyomásgyakorláshoz.
Egyébként azt tudjuk, hogy a francia baloldali szavazók szeretnék az összefogást, a kérdés, hogy ez már az a bizonyos megkerülhetetlen nyomás-e? Láthatóan nem arról van szó, hogy mindenki a maga jelöltjét tartja a legszuperebbnek, vagyis a pártelitek nem tudták a szavazóikat fegyelmezetten sorba állítani a saját szervezet mögött. A legjobban álló Mélenchon mögött azonban elég jó arányban vannak ott a hívei, érdemes lapozgatni az alábbi mérési adatokat (fél szemmel figyelve a hibahatárra), különösen a 42. oldal környékén:
Azt azért talán kimondhatjuk már most is, hogy a baloldalon nő a feszültség, hiszen az első fordulóig már három hónap sincs hátra, és a baloldali szavazók is érzik, hogy ha semmi nem változik, akkor két jobboldali, illetve számukra jobboldali jelölt között lesznek kénytelenek a második fordulóban választani.
Ezért a szavazás után senkit ne lepjen meg a mozgolódás, illetve a jó eredményt elérők részéről a nyomásgyakorlás, az instrumentalizálás annak érdekében, hogy az eredménynek megfelelő sorrendben lépegessenek vissza egymás javára a baloldali jelöltek, ha előzetesen vállalták, hogy elfogadják az eredményt, ha nem (a győztest egyébként nem többségi módon választják, hanem egy kicsit bonyolultabb és árnyaltabb alternatív “osztályozós” módszerrel).
Ebből a nyomásból nemcsak a pocsékul álló párizsi főpolgármester kaphat, hanem az a Jadot is, aki maga is nyert már egy zöld előválasztást, és most nagyon szeretne “végigmenni”, hiszen 2017-ben már visszalépett az akkori, végül hatalmas vereséget szenvedő szocialista jelölt javára. Kérdéses, hogy a zöld bázisnak miként lehetne elmagyarázni, hogy az összefogás oltárán miért megint a zöldek áldozzák fel az identitásukat, miért megint Jadot lépjen vissza (és ha viszalépne, tartható lenne-e a pozíciója a párton belül?). Persze, tudom, egy ügyes esetleges politikai megállapodással megoldható lehet egy ilyen dolog is, mondjuk parlamenti helyekkel, erős programbéli engedményekkel, de itt még nagyon nem tartunk. Most mindenki azon agyal, hogy hogyan élhetné túl ezt a pártok számára külső kihívást, és hogyan jöhetne ki a dologból jobban, mint ahogy belekényszerült (vagy ahogy belement).
Végül, van még egy szempont. A nagy, országos mérésekben nem túl jól álló baloldaliaknak az előválasztásra való hivatkozással történő visszalépés akár igazolható, legitimálható kilépési ok is lehet. Márpedig aki 5% alatt áll, jól teszi, ha óvatos, és gondolkozik ezen: aki tényleg 5% alatt marad áprilisban, az azzal játszik, hogy a kampányköltségeit – eurómilliós tételeket – nem téríti vissza az állam.
(Kiemelt kép: Jacques Paquier, Wikimedia)
