Egy hosszú választási időszakban teljesen természetes, hogy az elemzőnek nincsen mindig igaza. Néha téved. Nem mindenben, sőt, ha szerencséje van, akkor nem nagy dolgokban. De nincs olyan, hogy az ember elemzési hiba nélkül menjen végig egy hosszú hónapokon át tartó időszakon. (Aki mást mond, az hazudik, vagy kutyaütő 🙂 ). Amikor véget ér a választási időszak, elengedhetetlen elgondolkozni, hogy miben nem volt igazunk, mert csak abból tanulhatunk a továbbiakra nézve.
Most, ahogy visszatekintek az elnökválasztási időszakra, itt él bennem egy látványos hiba, ami egyértelműen igényli a reflexiómat. Szerencsére ez a hibás értékelés fél napig se tartott (éjféltől mondjuk reggel hatig), de ha nem gondolom végig, mi volt a hiba oka, akkor legközelebb is beleszaladhatok egy ilyenbe.
Arról van szó, hogy végignézve a Macron-Le Pen vitát, úgy értékeltem, hogy döntetlen közeli a helyzet: a pillanat hevében itt-ott úgy értékeltem, hogy Macron erőszakossága, arroganciája lehúzhatja a teljesítményét, Le Pen ügyesen kalibrált politikai jelszavai viszont akár el is találhatják a megcélzott baloldali bázist. Nem gondoltam egy pillanatra se, hogy Le Pen nyert, azt sem, hogy kiugróan jó volt, de azt sem, hogy Macron győzelme elsöprő. Tévedtem, hiszen a reggeli mérések szerint 59% Macront látta meggyőzőbbnek, és a Mélenchon-szavazók 61%-a ugyanígy vélekedett. Vagyis, a vitát Macron elnök tisztán megnyerte, köze nem volt az este történteknek a döntetlenhez vagy a szűk győzelemhez az emberek percepciójában.
Ilyenkor az egyszeri elemző először hálát ad (a Jóistennek és a közvélemény-kutatóknak, akik az éjszaka folyamán serénykedtek), aztán kérdéseket tesz fel: mi az, amit félrenézett? Mit matekozott rosszul, miközben hallgatta a vitázó feleket?
Az egyik, amit minden bizonnyal egy picit alulbecsültem a vita nézése közben, az a második fordulóban még nyomokban láthatóan létező, de gyengülő köztársasági összefogás jelentősége. Le Pennek nemcsak ellenfelét, hanem saját múltját, nevét is le kellett volna győznie a vitában.
A “benézés” másik, ennél sokkal fontosabb oka az, hogy tudat alatt átkapcsoltam, és magyar szemmel és aggyal néztem a vitát. A magyar politikai kommunikáció messze nem igényli annyira a technokrata kompetenciát, mint a francia. Az elnökválasztási vita nem véletlenül ennyire hosszú, két-három órás: fizikailag is bírni kell, a részleteket is tudni kell, a megvalósítás legapróbb kérdéseiig bezárólag.
A franciák kicsi koruktól kezdve érvelni tanulnak, pro-kontra érveket méregetnek és szintetizálnak, ez a hozzáállás nyilván nem múlik el nyomtalanul, mire választók lesznek. (Francia hallgatókkal ezért nem mindig könnyű politikai kampányokról, stratégiákról beszélgetni: nem egyszer ösztönük, hogy a programból és annak részleteiből induljanak ki, miközben a program magyar aggyal gyakran sokadlagos egy kampány elemzésekor.) Nálunk az a tapasztalat, hogy minél egyszerűbb és érzelmekre hatóbb valami, annál jobban rezonál. A franciáknál viszont, azt hiszem, a nagyon egyszerű üzenetek felületesnek számítanak, a részletes érvelés hiánya pedig az alkalmatlanság érzetét kelti (pedig ez a két dolog nem feltétlenül függ össze). Így járt Anne Hidalgo is például: a kampánya elején ígérte, hogy megduplázza a tanárok fizetését, de senki nem vette igazán komolyan. Mert hát miből és hogy, ugye.
S hogy mit tanultam mindebből? Azt, hogy újra és újra kontrollálnom kell, hogy amit gondolok, az nem véletlenül a saját, tudat alatt a magyar politikára is optimalizált szűrőmön megy-e keresztül. Pontosabban újra és újra ellenőriznem kell, hogy amit gondolok, az francia aggyal is tuti úgy van-e.
Ha pedig érdekel, hogy miként javíthatsz az elemzői készségeiden, és tulajdonképpen miért írtam ezt a posztot, akkor ezt a könyvet érdemes olvasnod.
