François Hollande egyköri köztársasági elnök (2012-2017) emlékiratai címében a hatalomgyakorlás tapasztalatait ígéri átadni. Ám annál sokkal többről van szó: leszámolások, és friss javaslatok is érkeznek a volt államfő kötetében, aki a sorok között azt is elárulja nekünk, hogy még mindig nem teljesen érti, miért bukott meg.
Nehezen kapjuk el a ritmust a kötet elején, mert tematikailag eléggé csapongó a szöveg. Nem tökéletesen időrendben íródott a visszaemlékezés. Pedig elég jól megírt a könyv, érthető, tiszta, és a kezdő ötlet is igen jó: rögtön az elnöki irodában találjuk magunkat, és értesülünk, miről beszélt François Hollande a távozó Nicolas Sarkozy-vel, akitől a hivatalát 2012-ben átvette, illetve miről cserélt eszmét öt évvel később az érkező Emmanuel Macronnal.
Bár személy szerint élveztem Hollande beszámolóit a nemzetközi tárgyalásairól, különösen izgalmasnak találva a Merkel- és a Putyin-portrékat, először a gazdasági döntések magyarázatánál kaptam fel a fejem igazán. Továbbra sem értem, miért korlátozta be magát az elnök az újraindulása munkanélküliségi szinthez kötésével, de legalább a gondolkodásmódot – talán – jobban megértettem. Mint ahogy azt is, hogy személyes és ideológiai harcok tömkelege zajlott a kormányzás álcája mögött. Egészen beszédes, hogy a lázadó szocialistákat (a frondeurs -nek nevezett csoportot), és Arnaud Montebourg ipari minisztert szinte olyan hévvel támadja François Hollande, mint Emmanuel Macront.
És akkor Macron. Az ő esetében Hollande azt állítja, nem hitte el, hogy “ráindulhat”, mert irracionálisnak találta volna az adott helyzetben, amikor mindenki a jobboldal jelöltjének a 2017-es győzelmét várta (és a Fillon-ügyig tényleg ez volt a racionális elemzés, anno én is így láttam).
Hollande ennek örvén hosszan értekezik arról, hogy ő ugyan nem naiv, de a bizalom az alapvető működési módja. Ez, legyünk őszinték, azért elég amatőr ezen a politikai szinten. Egy pillanatra elképzeltem, hogy kiben bízhat a kormányában Orbán Viktor? Maximum a Jóistenben, és még akkor is szárazon kell tartania a puskaport… Mert hát ezen a szinten így mennek a dolgok. A volt francia elnök ezt még mindig nem érti, de legalább kísérletet tesz a kimagyarázására.
Árulkodó, amikor Hollande arról mesél, hogy az újraválasztás nem volt ott mindig a fejében mint elsődleges cél: nos, igen, nem is választották újra. Mert el sem tudott indulni. Izgalmas tanmese, hogy miért: ha hihetünk az emlékiratainak – és ezen a téren miért ne hihetnénk, végignéztük a szocialisták belső és parlamenti harcait élő, egyenes adásban – a sajátjai nyírták ki, akik alternatív jelöltségekben gondolkodtak, és előválasztásra kényszerítették volna a hivatalban lévő köztársasági elnököt. Aki meg ezt a dolgot nem vállalta, és nem is tudta elérni, hogy ne merüljön fel. Ezt úgy kell értelmeznem, hogy nem volt a pártjának olyan erős, szövetséges vezetése, amely megoldotta volna ezt a kis alapszabályi problémát neki… Utóbbi, tévedés ne essék, nem a belső ellenfelek hibája, hanem Hollande elnöké és szövetségeseié.
Az egész Hollande-kötetről a régi Churchill-anekdota jut eszembe a fiatal képviselőről, aki már alig várja, hogy csatázhasson a parlamentben az ellenséggel. Mire a miniszterelnök: – Nem, fiam! Szemben az ellenzék ül, az ellenség a hátunk mögött van!
Hollande történetének legfőbb leckéje, hogy a vicc maga a véres valóság.
Hollande, François. (2018). Les leçons du pouvoir. Éditions Stock.
(Kiemelt kép: saját szerkesztés a kötet Kindle-címlapja felhasználásával.)
