Mivel nem szakkönyv, idáig tologattam Laurent Obertone Gerilla 1-2. című munkáját (munkáit). Most viszont volt egy szabadnapom, így nekiálltam, és gyorsan végigolvastam mindkét kötetet.
Először is: tényleg gyorsan végig lehet őket olvasni, bár a két kötet együtt jó ezer oldal. Rövid fejezetek, párhuzamosan futó történetszálak, a megfelelő helyeken ott hagyott számtalan cliffhanger, viszonylag olvasmányos szöveg, folyamatos izgalmak. Minden ott van ahhoz, hogy az ember “pörgesse”.
Talán ebből az akciódús műfajból is következik, hogy rettenetesen nagy irodalmi értéket nem kell várni ettől a két regénytől. A karakterek elnagyoltak, néha egyenesen karikatúra-szerűek, karakterfejlődés egy-két kivételtől eltekintve nem történik, a szereplők lelke nincsen igazán feltárva és bemutatva (kivéve talán az ezredest, aki a legjobban eltalált, s egyben a leginkább ellentmondásos személyisége a Gerillának).
A bölcsész énem nagyon hiányolta ezeket a dolgokat: remek, hogy az ilyen-olyan gyilkosságokat és társadalom-lélektani folyamatokat nagy részletességgel taglalja a szerző, de ezeknek az alanyait és tárgyait, az embert kevésbé mutatja meg a maga lelki mélységeiben. Néha felvillannak jó és mély pillanatok, de e téren a teljesítmény maximum hullámzó. Az ember olvas, olvas, olvas, és időnként az jár a fejében, hogy ez így csak nyomorpornó – és időnként öncélú szadizmusnak tűnik, ahogy a szerző sorra végzi ki a (szél)balos aktivistákat. Meg amúgy mindenkit is, de a balos aktivistákat, akikkel ugye nagyon nem ért egyet, különösen.
Közismert, hogy Obertone politikai értelemben kemény jobboldali, így tehát nincsen semmi újdonság a tekintetben, hogy kik a célpontjai (erről itt egy régebbi cikk). Erőteljes kritikával illeti az újságírókat, a politikai osztályt, a baloldali aktivizmust és a mártíromsági versenyt, miközben puskaporos hordóként tárja elénk a főként bevándorlók vagy leszármazottaik által lakott külvárosokat.
És itt lép be a politológus énem az elemzésbe. Laurent Obertone időről időre felmerülő kérdést jár körül: polgárháború, s iszlám támadás szélén áll-e Franciaország. Eljátszik a gondolattal. Ahogy azt ilyenkor kell. A maga módján, csak sokkal jobban, ezt írta meg Michel Houellebecq is a Behódolásban. Obertone könyve azonban ideologikusabb. Nem egyszerűen felvet vagy leír egy problémát, hanem erőteljesen állást is foglal. (Lehet mondani, hogy Houellebecq is állást foglal. De nála az irodalmi értékkel bíró lélekrajz, a karakterfejlődés ennyire biztosan nem hibádzik – ezért mondom, hogy az ő könyve a jobb.)
A hangvétel néhol éppen a politikai elkötelezettség miatt nagyon didaktikus (az író konkrétan előemészt nekünk, nem kell gondolkodnunk, kik azok a hülyék, akik “nem értik”, mi a helyzet, oda van írva). A kötetek legnagyobb gyengesége ez a didaktikus írásmód, meg a politikai ellenfelek karikatúra-szerű ábrázolása.
Nem kérdés, hogy Laurent Obertone számára a válasz “igen” a polgárháború kapcsán feltett kérdésre. Ő már a következményekkel, a szenvedéssel, a halállal, a szadizmussal, a szétbomlással foglalkozik, azzal nem különösebben, hogy mindez megakadályozható lenne-e. Pedig a politológus énem erre is kíváncsi, ahogy a polgárháború előtörténetét is szívesen olvasnám Obertone-tól, hiszen a legfontosabb társadalmi kérdés a háttérben az – különösen egy olyan közismerten feszültségekkel teli országban, mint Franciaország -, hogy a felvillantott ideológiai, etnikai, vallási szembenállások hol váltak, válnak, válhatnak kezelhetetlenné, visszavonhatatlanná, potenciálisan erőszakossá.
Az említett szétbomlás persze nem teljes Obertone-nál sem. Talán még az előtörténetnél is izgalmasabb lehetne egy harmadik, eddig szintén meg nem született kötet. Arról szólhatna, amit a második kötet csak felvillant, hogy tudniillik végül hogyan sikerül az államnak a nagy közös trauma után ismét stabilizálnia magát, s egyben új, évtizedekig érvényes, s mindenkit egyformán érintő, közös politikai mítoszokat építenie.
A végső üzenet olyan, hogy azzal nehéz bárkinek is vitatkozni. Pontosabban: nem lehet vele nem egyetérteni. Ha vannak is elégedetlenségek és feszültségek a francia társadalomban, az Obertone-féle disztópiában bemutatott káosz a nap végén gyakorlatilag mindenkinek rossz: így tehát közös érdek a működő, a döntéseit kikényszeríteni képes, legitim állam.
(Kiemelt kép: saját felvétel és szerkesztés.)
