A nyugdíjreform vitája több szálon fut. Kell, nem kell? Ilyen kell, nem ilyen kell? Ezek egy részét elemeztem már korábban itt. Most két olyan, egymással vitázó érvelésre hívnám fel a figyelmet, amelyek érdekes elméleti kérdéseket vetnek fel a francia politikai rendszer egészével kapcsolatban.
Az egyik érvelés, ez nyilván a kormányoldal felől jön, arra hivatkozik, hogy Emmanuel Macron az elnökválasztási kampányban megígérte a korhatár emelését, ezért a győzelmével felhatalmazást kapott arra, hogy a nyugdíjreformot végigvigye. A másik érvelés viszont azt mondja, Macron is tudja, hogy a szavazói egy része nem direkt rá, hanem Marine Le Pen ellen szavazott, ezért nem kezelheti a győzelmét tiszta többségi felhatalmazásként (tehát többet kellene egyeztetnie, figyelembe kellene vennie azok érveit, akik nem értenek vele egyet stb.). Ráadásul a nemzetgyűlési választás során, mondja ez utóbbi érvelés, Macron elvesztette a parlamenti abszolút többségét, tehát ez is egy újabb indikátor arra, hogy az elnökválasztási felhatalmazás nem lehet teljes.
A kérdés végső soron az, hogy ha valaki megígér valamit, és annak tudatában választják meg a szavazók, akkor legitim-e az, ha meg is teszi, amit ígér? Vagy számít az is, hogy ki ellen választották meg? A “szívből szavazókhoz” képest mennyit ér azoknak a szavazata, akik “csak” taktikai okokból szavaztak? Lehet-e ezt méregetni, vagy ha túlmegyünk a darabra számoláson, előbb-utóbb sérülni fog a szavazók és a szavazatok egyenlőségének az elve?
És még egy kérdés: nem mindig taktikai szavazás történik egy elnökválasztás második fordulójában? (Az első szokott a szimpátiakör lenni, bár a szavazók idén ott is nagyon taktikusak voltak.) Persze a politikai erők mindig számon kérik egymáson a legitimitást, vagy illegitim döntésekkel vádolják egymást, semmi különös nincs ebben. De a francia rendszerben jelentősége is van ennek a vitának, mert a franciáknál jellemző két fordulós szavazások a második körben jellemzően nem “szívszavazások”, hanem taktikai és egyéb szempontokat is figyelembe vevő voksok. Így éppenséggel a szavazók jelentős részénél jó eséllyel lehet olyan pontot találni, amellyel nem ért egyet – akkor sem, ha az adott jelöltre szavazott.
Sőt, a választói magatartás alapvetően is ilyen: súlyoz, kiválasztja, mit tart fontosnak, a többivel meg nem foglalkozik.
És hát persze az sem biztos, hogy programra szavazunk: szavazhatunk a kormányzó személyre, egy múltbéli teljesítményre, egy jövőbeli elvárásra, és persze akár programra is, de ez azért nem magától értetődő. Helyzetet bonyolító érdekesség, hogy Marine Le Pen programjában szerepelt a nyugdíjak ügye, és ő azt javasolta, hogy akinek megvan a 40 évnyi szolgálati ideje, az 60 éves korától mehessen nyugdíjba. (Tehát nagyon mást ígért, mint Macron nyugdíj-ügyben, és ez kint volt az asztalon.) Ahogy lenni szokott, ezt a legitimitás-vitát a gyakorlatban a választók majd értékelik, és eldöntik, mit gondolnak róla, miért és mire szavaztak.
Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a legitimitást ezeknek a politikusoknak meg kell érvelniük, a vitát pedig meg kell harcolniuk – amiből következik, hogy egy-egy politikai cselekvés, döntés legitimitása nem feltétlenül automatikus, még egy frissen megválasztott köztársasági elnök esetében sem.
