Gőg és halogatás: így rontotta el Macron a második ciklusát (Ludovic Vigogne: Les sans jours)

Hübrisz, azaz gőg. Ez lehet az egyik magyarázata az elmúlt évek legkevésbé érthető francia politikai jelenségének, nevezetesen annak, hogy a 2022-ben frissen választást nyert francia köztársasági elnök hogy volt képes elveszíteni a számára szinte intézményesen kódolt abszolút többséget. Hogy lett Emmanuel Macron szinte béna kacsa az elnöksége hátralévő éveire? Úgy tűnik, az ide vezető utat az újraválasztása után az elnök maga kövezte ki, s a biztonság kedvéért kicsit szappanozta is a lejtőt. Ezeknek a kritikus heteknek ment utána Ludovic Vigogne újságíró, a L’Opinion nevű lap munkatársa. Amit megtudott, a Les sans jours című kötetben foglalta össze.

Occam borotvája és az időgondok

A politikai jelenségek mögött gyakran világmagyarázatokat, esetleg nagy titkokat keresünk, pedig az Occam borotvája a politikában is működő jelenség:

érdemes a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázattal kezdeni a kutakodást.

Úgyhogy nézzük is meg, hogy nézett ki kívülről az elnökválasztás és a nemzetgyűlési választás közötti idő! Nos, úgy, mintha Macron nem tudná honnan hova akarna eljutni, s húzná az időt. Ez igazán érthetetlen volt persze, hiszen az idő megragadása a politikus legfőbb eszköze, márpedig az elnöki párt győzelméhez szükség van az ügyes, a törvényi szabályoknak megfelelő, de mégiscsak kampánykormányzásra (ennek a kivitelezési módszerében bizonytalanok voltak, mint kiderült: p. 113.). Emmanuel Macron nem használta az újraválasztás lendületét, csak várt. És várt. És várt. Ez persze bejött neki az elnökválasztás során, a parlamenti választáson viszont ártott, mert nem a szokásos koreográfia zajlott le (a baloldal például nemhogy nem nem szontyolódott el, de még magasabb fokozatra is kapcsolt: p. 120.).

Sarkozy kritikája

Ludovic Vigogne kötete azt mutatja be, hogy ez a várakozás belülről is pont úgy nézett ki, mint kívülről. A legmetszőbben egyébként Nicolas Sarkozy megállapításai mutatják be, hogy mi történt. A volt elnök állítólag úgy vélte, hogy Macron teljesen felkészületlen volt a második ciklusára (p. 77.), egy miniszter szerint pedig 2017-ben – tehát újoncként! – felkészültebb volt (p. 24.). Az is kiderül, hogy Sarkozy nem értékeli fiatal utódja hajlamát a véleményváltoztatásra és az időhúzásra (uo.). És nem, itt a volt köztársasági elnök nem egy egyszeri esetre gondol.

Vautrin lett volna az igazi…

Mindez magyarázza a miniszterelnök-kiválasztás körüli bizonytalankodást. Magam akkoriban azt hittem, hogy a jobboldali Catherine Vautrin nevének a bedobása valami ravasz macroni terv része volt, hogy az elnöki többség jobban elfogadja a színtelennek-szagtalannak, s főleg technokratának gondolt, “eredeti jelöltként” kezelt Élisabeth Borne kinevezését. Ha hihetünk Vigogne-nak, alaposan túlgondoltam. Az Occam-borotvája magyarázat ugyanis az, hogy pontosan az történt, amit láttunk: ment a hezitálás. Nem volt nagy terv.

… csak kitört a forradalom

Macron Vautrint akarta, de nem tudta átvinni az akaratát (!). Vigone szerint az elnöki párt baloldalszárnyán egyenesen palotaforradalom tört ki a házassági egyenlőséget egykor ellenző Vautrin személye ellen (p. 65.), ezért a köztársasági elnök kénytelen volt utolsó pillanatban meggondolni magát. A következmény? Élisabeth Borne, aki így szintén felkészületlenül lépett be a Matignon ajtaján (bár egy másik kötetből kiderül, hogy azért nagyon is ambicionálta a kormányfői tisztséget, de erről majd egy másik alkalommal).

Tényleg elhitte

És hol lép be a gőg, a hübrisz? Hát ott, hogy Macron végig azt hitte, hogy a többség megszerzése automatikus lesz (pl. p. 119, 120.). Nem lett. Pedig világosan kiderül, a jelek gyűltek. Volt, aki mondta. A Nupes lendületben volt. Jött az Abad-ügy (egy nemi erőszakkal vádolt frissen kinevezett miniszter ügye). A Bajnokok Ligája döntőjének botránya. És mégis… Nagyon plasztikus, ahogy a kötet leírja a választás estéjét, az érkező pofonokat, “a K.O.-t” (p. 128.). Amikor kiderül, hogy tényleg nem lesz meg az abszolút többség, amikor Macronék értesülnek róla, hogy milyen kulcsemberek (pl. Richard Ferrand, Christophe Castaner) véreztek el a voksoláson. Bár ebből következően viszonylag szűk a mozgástere, de azért a végén ott egy érdekesség, mindennel együtt és mindennek ellenére is: egy félmondat, amely felveti a 2032-es visszatérés lehetőségét. Az opció tehát létezik, ott van a fejekben.

Egy jól olvasható, izgalmas köteten vagyok túl, amely újra emlékeztetett

arra a nagy politikai igazságra, hogy ami nem nő, az csökken.

2022-ben Macron hirtelen nem nőtt, hanem csökkent, nem valami természeti törvény miatt, hanem mert elhitte, hogy a növekedés automatikus. Nem az. Sokat megtudtam arról a kérdésről, hogy hogy lehetett így elrontani? Végül is egyszerűen: a bizonytalankodás és a gőg mellé kellett egy kis időhúzás is.

VIGOGNE, Ludovic: Les sans jours. Bouquins Éditions, Paris, 2023.

(Kiemelt kép forrása: Kindle, saját szerkesztés)

Kommentek

Kommentek