Mali, Burkina Faso, Közép-Afrikai Köztársaság, most pedig Niger. Az elmúlt években folyamatos, és főleg látványos volt a francia visszaszorulás az afrikai kontinensen. Ez azonban nemcsak Franciaország számára probléma, hanem Európa számára is. Mivel a legújabb francia stratégia az afrikai feladatok megosztása, a francia visszaszorulás európai visszaszorulást is jelent. Márpedig a Száhel-övezet stabilitása nemcsak a franciáknak, hanem az egész öreg kontinensnek fontos. Összeszedtem, amit erről dióhéjban tudni érdemes.
Fokozatos visszaszorulás
Ami most Nigerben történik, az egy hosszabb és mélyebb folyamat egy állomása, ha tetszik, tünete.
2013 elején indul a franciák Serval hadművelete Maliban, a Servalt helyettesítő Barkhane pedig 2022-ben ér véget, és értékelések szerint korlátozott sikerekkel, mivel nem sikerül az iszlamista erőket teljesen felszámolni. 2022-ben ezzel együtt véget ér az Európai Unió Takuba hadművelete (ugyanakkor ENSZ-erők maradtak az országban). Az államcsíny áldozatává vált Mali egyébként felmondta a védelmi együttműködést Franciaországgal, s az országban orosz zsoldosok is megjelentek. Bamako betiltotta továbbá a francai nyelvű nemzetközi csatornákat (RFI, France24) az országban.
Burkina Fasóban hasonló folyamatok zajlottak le. Az ottani államcsíny után felmondták a hatvanas évek elején kötött francia katonai segítségnyújtási egyezményt, s a francia erőket távozásra szólították fel. A francia médiatársaságok jelenlétét korlátozták, újságírókat utasítottak ki. A Wagner-csoport jelenléte Burkinában is felmerült.
A Közép-Afrikai Köztársasággal is megromlott a franciák viszonya, nemrég onnan is kivonultak, s a háttérben ott is feltűnt Oroszország (ha részletesen is érdekel ez a “francia-orosz helycsere” a térségben, itt egy viszonylag hosszú leíró értékelés, katt ide).
Niger: a billegő partner
A most megpuccsolt Nigerről azt szokták mondani, hogy fontos pont a franciák számára, ugyanis ide lehetett a Száhel-övezetben folytatott francia terrorellenes hadműveleteket hátravonni (a Száhel-övezet stabilitása azért fontos, mert ha felborul, a bizonytalanság migrációs nyomás alá helyezheti Észak-Afrikát, aztán Európát). A nigeri puccs ezt a fontos pontot tette bizonytalanná, bár a francia hadügyminiszter azt mondja, hogy pontosan tisztában voltak a nigeri helyzet illékonyságával, vagyis azzal, hogy egy puccs benne van a pakliban.
Niger amúgy a francia atomiparnak is fontos, ugyanis az afrikai ország Párizs egyik fő uránbeszállítója (a harmadik a sorban, 20% alatti részesedéssel). Ebből a szempontból Ausztrália és Kazahsztán fontosabb forrás (és kevéssé ismert, de a kazahsztáni szállítások a mai napig Oroszországon keresztül történnek).
A nigeri válság nyomán a franciák óvatosak, s láthatóan igyekeznek a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösségére, az Ecowas-ra (Cédéao) bízni a helyzet megoldását, már csak azért is, mert Franciaországnak nemcsak a térvesztés a gondja, hanem az egész régióban növekvő vele szembeni ellenérzés is (nyilván itt ok-okozati viszonyt kell feltételeznünk). Vagyis Franciaország minden bizonnyal jobban jár, ha a vele érdekszövetségben eljáró Ecowas dönt a tennivalókról, így a lebegtetett beavatkozásról (ugye itt a Száhel-övezet stabilitásáról és a további puccsok lehetőségének a megállításáról van szó, mint közös érdekről).
Francia imázsproblémák, és vita Niger nyomán
Franciaország tehát imázs-problémákkal küzd az egykori gyarmatain. A folyamatot gyorsította, hogy megjelent Kína, mint gazdaságilag értelmezhető játékos a kontinensen. Másrészt a közösségi média és a mobiltelefonok forradalmát kihasználva az orosz információs műveletek is ügyesen tudták építeni a Franciaországgal szembeni amúgy is mélyen gyökerező ellenérzéseket (Nigerben egyébként a puccs után sor került egy franciaellenes és oroszbarát hangulatú tüntetésre).
A problémát természetesen a volt gyarmattartó régóta érzi, a hírhedt Franceafrique felszámolása nem tegnap, hanem inkább ezer éve napirenden lévő, szinte mindenki által osztott cél, ami a gyakorlati célkitűzésekben egy egyenlőbb partneri viszony kialakítását szokta jelenteni. Reformot éppenséggel Emmanuel Macron is ígért (a gyakorlatban például elkezdték átalakítani a CFA monetáris övezetet, Franciaország tett néhány gesztust ezen a téren, azonban a nyugat-afrikai valutaunió létrehozása nem ígérkezik egyszerű menetnek).
Tény ugyanakkor, hogy Franciaország mintha későn vette volna észre, vagy későn reagált volna arra, hogy a térségben megszűnt a monopóliuma, s megjelentek más teret foglalni kívánó nagyhatalmak is, akik kihívást intéztek Párizs korábbi kiemelt szerepével szemben (Kína és Oroszország mellett egyébként az Egyesült Államok is figyel a térségre, Blinken külügyminiszter például tavasszal járt Nigerben, és arról beszélt, hogy országa jobb ajánlatot tud tenni a régiónak, mint Oroszország).
Párizsban a nigeri puccs után az ellenzéki republikánusok szenátorai nyílt levélben szólították meg a köztársasági elnököt a francia térvesztéssel kapcsolatban. A fentiek ismeretében
érdekes kérdés lesz, hogy ebből 1. kerekedik-e érdemi politikai vita a témában, 2. kapnak-e a szenátorok választ (nem feltétlenül írásban, hanem akár tettek formájában is).
Én mindenesetre e biztosan nagy érdeklődéssel figyelem majd a fejleményeket.
Végül, egy kis videóajánló
A franciák afrikai jelenlétéről, a CFA frankról, az ezzel kapcsolatos gyakran felmerülő-keringő kérdésekről (“gyarmati adó” és társai) még 2020-ban hosszan beszélgettünk Türke András István történésszel a Franciapolitikában, érdemes megnézni, mert nagyon informatívra sikerült az interjú:
(Kiemelt kép: pixabay.com)
[…] Ha az írásos elemzéseket szereted, akkor Franciaország folyamatos afrikai térvesztéséről itt írtam bővebben. […]