5 kérdés, amire figyelnünk kell: ezek lesznek az ősz nagy ügyei

Mozgalmas félév vár a francia politikára. Lesz szenátusi választás, jó néhány előre jelezhető politikai vita (migráció, büdzsé), s Emmanuel Macron is visszatért a szabadságából: azonnal kezdeményezéssel élt, tárgyalni hívta a pártokat, amire természetesen a pártoknak reagálniuk kellett. A köztársasági elnök esetleges referendumok megrendezését is jelezte, és akkor a kezdődő európai parlamenti választásról még nem is beszéltünk. Alább az 5 legfontosabb kérdés, amire figyelnünk kell 2023 őszén.

Az első kérdés, amire figyelnünk kell: képes-e az elnök visszavenni a politikai kezdeményezést?

Maratoni interjú, az iskola középpontba emelése, csúcs a pártokkal, referendumok belengetése… komoly politikai kezdeményezést ígért a francia elnök a nyárutóra, és az biztos, hogy bizonyos értelemben sikerült kezdeményezőként fellépnie. Ebben sokat segített neki különösen a baloldali ellenzék, amely az elmúlt időszakban magával, a nyár végi rendezvényeik vendéglistájával, meg az EP-választási indulás módjával volt elfoglalva (ezekről kicsit később), annyira, hogy ha akart volna, akkor se tudott volna konkurens üzenetet küldeni. A kormányoldalon belül Gérald Darmanin ugyan szórakoztatta a nagyérdeműt, de az nem e ciklusra vonatkozó politikai kezdeményezés. Eközben Marine Le Pen folytatta a “radar alatti” stratégiáját, a republikánusoknál pedig most még az új könyves Nicolas Sarkozy is jobban látszódik, mint maga a párt: politikai tér éppenséggel nyílt Macronnak, hogy éljen az elnökség erejével.

Azonban ott a nyitott kérés, hogy a macroni kezdeményezés taktikai vagy stratégiai, illetve politikai vagy kommunikációs kezdeményezés? A kettő (pl. referendumról beszélni, illetve referendumot rendezni) nem ugyanaz. S bizony, előfordult már, hogy Emmanuel Macron beszélt referendumról, csak nem rendezte meg. Hogy ez miért lehetett? Egy megoldási lehetőség: nem lehetett biztos benne, hogy megnyerné a csatát, és a politikai ellenfelek nem csináltak volna Macron-ellenes népszavazást – gyakorlatilag bármilyen kérdésből.

Amikor valaki olyan nehéz belpolitikai helyzetben van, mint Emmanuel Macron (különösen a kisebbségi kormányzás okán), muszáj olyan témákat keresnie, amelyekkel az ellenfelei szavazói, illetve az ellenfelei maguk is egyetértenek valamilyen szinten. Vagyis a szokásosnál is jobban kell figyelnie arra, hogy koalíciókat építsen választói és elit-szinten is. Ám gyakran ezek a témák sem garanciák a sikerre, két okból: egyrészt ott az ideológiai szempont, a tény, hogy a legtöbb pártban belül is vitatkoznak. Gondoljunk csak arra, hogy a republikánusokat – akiknek a nyugdíjreform a DNS-ük része – milyen mértékben megosztotta a nyugdíjkorhatár emelése! Másrészt, gyakran nem függetlenül az ideológiától, a személyes ambíciók ápolgatása is szempont lehet egy esetleges eseti koalíció megbontására. Mondjuk mert valaki belső ellenzéket akar egy pártban építeni…

Vagyis: az, hogy kezdeményezzen, hogy koalíciókat építsen, az Macron érdeke. Másoknak meg gyakran az az érdeke, hogy megmutassák magukat, például konfliktusok generálásával, más témák napirendre nyomásával, más kezdeményezések megmutatásával. És ilyenkor a nagy egyetértések helyett nagy csatákat látunk.

Másodszor: lesz-e népszavazás is az EP-választás előtt?

Ez egy egyszerű eldöntendő kérdés: a népszavazás az a játék, amelyet a francia elnökök, különösen De Gaulle, időnként használtak a legitimitásuk megújítására. Nyilván Macron is ezt szeretné (ha tényleg szeretné, de ebben nem lehetünk biztosak). A többieknek ez korlátozottan érdeke. Ha Macron népszavazást ír ki, akkor vagy sikerül komoly megállapodást kötnie az ellenzék egy részével, vagy olyan témát tud találni, ahol nagy eséllyel megnyeri a politikai csatát erőből (az előbbinek kisebb az esélye, mint az utóbbinak, de vélhetően annak se nagy).

Merthogy ez a játék egy veszélyes játék: Jacques Chirac 2005-ben úgy veszített népszavazást az európai alkotmányos szerződéssel kapcsolatban, hogy a két nagy párt formálisan az ő álláspontját képviselte. Nemhogy megújítania nem sikerült a legitimitását, de talán ez lett az a pillanat, amikor Chirac végleg béna kacsává vált.

Képes-e a Nemzetgyűlés jogszabályokat elfogadni 49-3 nélkül?

Ez a kérdés, úgy hiszem, bizonyos szempontból költői.

A ma ismert nemzetgyűlési erőviszonyokkal igen kicsi az esélye, hogy ne kerüljön elő a 49-3, vagyis a szavazás nélküli törvényelfogadás eszköze az ősszel. Nem véletlen, hogy miután Borne miniszterelnök megpróbálta jelezni a nyugdíjreform után, hogy nem akarja többet használni, az láthatóan értetlenséget váltott ki, hiszen a Macron-tömbnek nincsen alsóházi többsége (felsőházi sincs, de anélkül a francia rendszerben lehet kormányozni).

A büdzsé mellett most a migrációs törvény tűnik az egyik esetleges 49-3-as szakítópróbának, amellyel kapcsolatban a republikánus ellenzék be is lengette, hogy ha Macronék használni óhajtják, akkor ő meg hajlandó kormányt buktatni. Erről itt írtam.

A harmadik kérdés, amire figyelnünk kell: megbukik-e a Borne-kormány?

A fentiekből automatikusan következik a kérdés, hogy a 49-3 vagy 49-3-ak nyomán benyújtott bizalmatlansági indítványok egyike sikeres lehet-e a parlamenti évad során?

Tudjuk, hogy egy sikeres indítványnak nagy valószínűséggel a republikánusoktól kell jönnie (vagy a centrista, de ellenzéki Liot-frakciótól, amelynek a legutóbbi javaslata csak pár szavazattal szenvedett vereséget a szavazásnál), mivel a radikális bal- és jobb indítványait nem szeretik megszavazni a mérsékeltek, illetve nem akarják azt a kommunikációs képet kialakítani, hogy valamelyik radikális párt kormányt képes buktatni Franciaországban.

A Liot ügyében érdekes fejlemény, hogy Darmanin belügyminiszter meglátogatja őket az évadnyitó rendezvényükön, ami a miniszter ismert személyes ambícióit a Matignon, a miniszterelnökség átvételére biztosan tükrözi, de egyben azt is sugallhatja, hogy a Borne-kormány esetleges bukása vagy maradása kormányoldalon belüli manőverekhez is kapcsolódhat, hiába nyilatkozta azt Darmanin, hogy már 2027-re figyel (ezt most nagyon feltételes módban és találgatva írtam, azért, mert nem tudunk erről sokat – mégis figyelemre méltó, hogy a belügyminiszter egy olyan párt rendezvényén szólal fel, építkezési célzattal, amely néhány hónapja megpróbálta megbuktatni azt a kormányt, amelynek tagja).

A republikánusok ügyében nem változott a dilemma. Egyrészt a republikánusok egyik fő üzenete, hogy ők kormányzó párt, azaz képesek a kormányzásra, méghozzá vezető erőként. Másrészt a kezükben van a zsarolási potenciál azzal, hogy mindenki tényként kezeli, ők döntik el, hogy bukik-e a kormány. Csakhogy egy kormánybuktatás eredménye nem más lenne, mint egy új választás (már ha hihetünk annak, amit Macron üzent, de a Charles de Gaulle által lefektetett 1962-es precedensből is ez következik). A mai tudásunk szerint a lényeget tekintve nem változna a parlamenti helyzet (miközben a centrum helyeket veszítene, az RN erősödne), mert továbbra sem lenne többségi kormánya az országnak, így kérdéses, hogy egy kormányképességet üzenni akaró párt miért akarna sok millió eurót elkölteni egy olyan választás miatt, amely a politikai helyzeten korlátozottan változtatna. Ez egyébként az Elabe intézet becslése, amelyet a BFMTV részére készített, hogy hogy nézne ki Nemzetgyűlés egy előrehozott választás után:

Az utolsó kérdés, amire figyelnünk kell: mire jut a baloldal, be tud-e hatékonyan szállni a kampányba?

A félév utolsó nagy kérdése, hogy a baloldali összefogás, a Nupes bele tud-e szállni hatékonyabban a politikai versenybe, vagy folytatja a befelé fordulást.

Apró nyár végi illusztráció következik erre a befelé fordulásra: a zöldek, az EELV nyár végi rendezvénye arról szólt (de nem napokig, hanem szinte hetekig), hogy miért hívtak meg egy antiszemitának tartott rappert az eseményre. Üzengetések, részvétel-lemondások követték a meghívást, így elemzőként sem tudok sokat mondani arról, hogy most éppen mit üzennek a zöldek a franciáknak. Mit hallhatott meg vajon az eseményekből a szabadságáról éppen hazafelé kóválygó francia állampolgár? Ez is költői kérdés, hiszen garantáltan semmit.

Az illető rapper egyébként a Lázadó Franciaország, az LFI rendezvényén is ott volt, de ott meg az európai parlamenti listaállítás, a magát újra aktivizáló 2007-es szocialista elnökjelölt, Ségolène Royal megjelenése, pontosabban listavezetői (!) bejelentkezése (!) vitte el a show-t. Jean-Luc Mélenchon pedig a “francia orbánizmus” képviselőjéről, Gérard Darmaninről, mint fő 2027-es ellenfélről beszélt, ami, mondanom sem kell, szintén nem az átlag választópolgár számára könnyen emészthető üzenet.

A baloldal “belvitás” problémája nem új keletű, a 2022-es összefogás óta tulajdonképpen folyamatos. A fő ok az, hogy a részt vevő mérsékelt és radikális pártok alapvetően mást gondolnak nagyon alapvető kérdésekről, miközben természetesen személyi ambíciók is terhelik a vitáikat. Ezekről a problémákról itt és itt írtam bővebben.

(Kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons – Amaury Laporte), illusztráció forrása, ahol nincs külön jelzés: pixabay.com

Kommentek

Kommentek