Önálló szereplő a mindenkori francia miniszterelnök vagy egyszerű végrehajtó? Sokan kérdezik most ezt, úgyhogy öntsünk tiszta vizet a pohárba!
A miniszterelnök alárendelt…
Aki csak az 1958-as alkotmányt nézi, gondolhatja, hogy a miniszterelnök önálló hatalmi szereplő Franciaországban. Az alkotmány 20. cikke kimondja, hogy a nemzet politikáit a kormány határozza meg és hajtja végre. Ráadásul az sincs benne az alkotmányban, hogy az elnök kirúghatja a miniszterelnököt. Gondolhatnánk: ez egy biztos pozíció, amíg van parlamenti többség, s van többségi bizalom. Az uralkodó hagyomány mégis az, hogy ha az elnök kéri, a kormányfő lemond. Ez az alkotmányból nem következik, ez csak hagyomány. De annak erős. Charles de Gaulle elnöksége (1968-1969) idején még biankó, dátumozatlan lemondásokat adtak be a miniszterelnökök, aztán megcsontosodott a szokás.
A miniszterelnök ráadásul nem is határozza meg a szakpolitikák irányait. Az elnök kontrollálja a folyamatot, az elnöki akarat érvényesül, azt kell a kormánynak végrehajtania. Ennek az az oka, hogy az elnökök szociológiailag, politikailag elég hatékonyan szokták “fogni” a többséget. Amikor ezen a téren gyengül az elnök, mint Macron második ciklusában, azt mindig érezni is szoktuk (érdekes példa ehhez: 2022-ben a történet szerint Macron nem Élisabeth Borne-t, hanem a tőle jobboldalibb Catherine Vautrin-t szerette volna kormányfőnek, de ezt a saját közössége megpuccsolta).
… kivéve, ha együttlakás van
Az erős, domináns elnöki értelmezés akkor érvényes, ha az elnök pártja (vagy koalíciója) uralja a Nemzetgyűlést és a kormányt. Ha ellenzéki többség van a Nemzetgyűlésben, akkor az elnök kénytelen neki ellenzéki kormányfőt kinevezni – ezt hívjuk együttlakásnak. Ilyenkor a kormányfő tényleg önálló hatalmi centrum, mert övé a parlamenti többség. Erre legutoljára 1997-2002 között került sor, azóta azért nem, mert a választási naptár átalakítása biztosítja az elnököknek a többséget. Ezért is volt olyan nagy dolog, hogy Macronéknak nem sikerült abszolút többséget szerezni 2022-ben, csak egy egyszerű többséget hoztak össze (itt írtam arról, hogy ez hogy történt).
Tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az abszolút többség jelenlegi hiánya nagy dolog, mert a 2000-es alkotmánymódosítás (az elnöki mandátum lerövidítése, illetve az elnökválasztás parlamenti választás elő rakása) éppen azért született, hogy az elnöknek mindig legyen megfelelő többsége. Vagyis ha nincs, akkor annak komoly oka van, esetünkben ez Emmanuel Macron két választás közötti hezitálása, a szokatlanul visszafogott kampánya. Az egésznek az a következménye, hogy Macron a kormányt továbbra is kontrollálja, de a parlamentben már tárgyalnia kell, ha az elnök és a kabinet többséget akar egy-egy szövegnek.
Számít a miniszterelnök karaktere…
A francia kormányfő tehát alapesetben végrehajtó. Ezzel együtt is számít a miniszterelnök politikai egyénisége és karizmája. Legalábbis megjegyzik azt, ha valakinek ilyen nincs, ezért jobb eséllyel mondják rá, hogy marionett, vagy elnöki báb. Az időnként azért politikai villantásokat is mutató Élisabeth Borne példája bizonyítja ugyanakkor, hogy egy ügyintéző, technokrata profil is lehet nagyon hatékony, ha képes összefogni az elnöki többséget és az adminisztrációt. Ráadásul Élisabeth Borne olyan politikai csatákat is megvívott, amelyekről előzetesen nem feltétlenül gondolták, hogy megvívná őket (például amikor kampányolni kellett házon belül a kormányfői pozíció megszerzéséért, illetve megtartásáért, vagy amikor – nyilván elnöki jóváhagyással – hatékonyan elhalkította Gérald Darmanin belügyminiszter tavaly nyári lázadását egy jól irányzott beszéddel).
…csak az elnökök nem szeretik az önállóságot
“Én döntök, ő végrehajt” – mondta Jacques Chirac miniszteréről, Nicolas Sarkozy-ről. Ez az egész francia kormányra igaz, és az elnökök így is gondolják: elvárják, hogy a kormányok az Élysée által meghatározott irányvonalat kövessék. Ez az irányvonal persze lehet politikai tárgyalások eredménye, amennyiben több párt adja az elnöki többséget.
A meghatározott elnöki irányvonal követése felvethet lelkiismereti vagy politikai kérdéseket azoknál a minisztereknél, akik önálló ideológiai elképzelésekkel rendelkeznek, esetleg további ambícióik vannak. Ez történt a migrációs törvény esetében is, amikor néhány miniszter a hírek szerint fellázadt az elfogadott szöveg ellen. “Egy miniszter lemond, vagy befogja a száját” – így hangzik a Jean-Pierre Chevènement-nak tulajdonított ide kapcsolódó mondás. Ez azonban nemcsak a francia kormány tagjaira állítható, hiszen a kormányok kollegiális testületnek számítanak (azaz elvileg elvárás a kormánytagok felé, hogy a meghozott döntést ne kritizálják nyilvánosan, vagy ha mégis megteszik, akkor lépjenek ki a kormányból).
Összefoglalva: történetileg a francia miniszterelnök alapvetően alárendelt szerepet játszik az elnökkel szemben, az elnöki politikát hajtja végre. Csak együttlakás esetén önálló szereplő a kormányfő, mert akkor övé a parlamenti többség. Átmeneti eset, amikor az elnök nem tökéletesen kontrollálja a parlamenti többséget (mint most). Ilyenkor korlátos az elnök, s így a kormány mozgástere is. Ez azonban nem befolyásolja a miniszterelnök alárendeltségét az elnökkel szemben. Mindenesetre beszédes kép, hogy Emmanuel Macron pár órája azt mondta a képviselőinek, hogy amit lehet, nem törvényi, hanem rendeleti úton próbálnak elvégezni. Mert a kormányon mint testületen biztos, hogy átmegy az elnöki akarat.
(Kiemelt kép: Gabriell Attal. Készítette: Antoine Lamielle. Licensz és forrás: Wikimedia Commons)
