Megbukott a Barnier-kormány, ezzel az V. köztársaság legrövidebb életű kabinete lett. Michel Barnier lett továbbá a második olyan kormányfő ebben a köztársaságban, akit a parlament küldött el (az első Georges Pompidou volt 1962-ben). De Barnier sírásói lehet, hogy mégsem elsősorban az ő skalpját akarták. Az igazi célpont akár Emmanuel Macron is lehet.
A baloldal nem teljesen értett eddig egyet abban, hogy Barnier megbuktatása után mi a teendő. Vajon kormány-ügyileg kell nyomást gyakorolni, vagy az elnököt kell célba venni? A radikális Lázadó Franciaország utóbbi mellett van: elérni, hogy annyira bizonytalan legyen a helyzet, hogy személyesen Macroné is tarthatatlan legyen. Jean-Luc Mélenchon régóta hangsúlyozza, hogy előrehozott elnökválasztásra bazírozik. De nemcsak radikális balosok, hanem centristák és mérsékelt jobbosok is említtették már ezt az opciót. Vagyis téma lett.
Olyannyira, hogy Macronnak Rijádból, külföldről kellett megüzennie, hogy nem mond le, ami önmagában indikátor, hogy milyen szinten keringhet a téma Párizsban.
Marine Le Pen is sugallta már, hogy gondolkozik ebben. A francia elemzések szerint a pere állása is erősíthette a fejében ezt a forgatókönyvet (emlékeztetőül: előfordulhat, hogy március 31-én elveszítheti a választhatóságát). Ennek esetleges bekövetkeztére készülve Le Pennek érdeke (az lenne a “biztos”), ha március 31-ig sor kerülne egy előrehozott elnökválasztásra. Ebből az érdekből visszanézve Barnier megbuktatása csak eszköz, nem cél. Csakhogy, feltéve, hogy Le Pen tényleg így gondolkodik, az igazi cél elérése kockázatos úton képzelhető csak el.
A francia elnököt politikai okokból ugyanis elég nehéz megbuktatni. Védett a pozíciója. A jogi elmozdítására van ugyan eljárás, de ahhoz csúnya dolgokat kell csinálnia, ráadásul olyan minősített parlamenti többség kell hozzá, ami nem is áll az érintett pártok rendelkezésére.
Ha tehát a pártok csak politikailag tudják megbuktatni az elnököt, akkor csak politikai módszerben gondolkodhatnak. Márpedig az nagy favágással és nagy forgáccsal jár. A leggyakrabban emlegetett lehetőség: az elnök erőtlenségének a demonstrálása azáltal, hogy megbuktatnak minden kormányt, amelyet az elnök kinevez, mindaddig, amíg az elnök le nem mond.
És itt jön a kihívás: a pártok, és elnökségre vágyó vezetőik itt akár káoszügynöknek is tünhetnek, ami nem építő a számukra. Tehát teljesen nem engedhetik szabadjára ezt a taktikát, mert akár el is ijesztheti a stabilitásra vágyó szavazókat. Ha ebben gondolkodnak, óvatosnak kell lenniük, és mindig okot találni a buktatásra, miközben a saját felelősségtudatukat hangsúlyozzák. Persze ilyenkor azzal is számolnak, hogy az elnök népszerűtlen, talán nem lennének milliós tüntetések mellette…
Nem tudom, hogy ez lesz-e a tavasz forgatókönyve. Azt tudom, hogy ez egy lehetséges forgatókönyv, nem nulla eséllyel. És az biztos, hogy Macron lemondásának az esélye a napokban kicsit nőtt (5-röl mondjuk 15%-ra). Nem tarthatatlan a helyzete, de érdemes figyelni, hogy a pártok megpróbálják-e azzá tenni. A másik oldalról: Macron is tudja, hogy nyárig kell kihúznia. Nyilván megpróbálja.
És még valami, avagy post scriptum: ha most mondana le az elnök, akkor 20-35 napon belül kellene választást tartani. Lenne egy új elnök. De ettől még nem lehetne feloszlatni a Nemzetgyűlést nyárig, maradna az ottani patthelyzet. Az új elnök számára csak a két választás 4-6 hetes közelsége biztosíthatná a parlamenti kontrollt. Vagyis: aki az intézményi patthelyzet megoldását Macron lemondásától várja, az érdemben csak akkor számíthat erre, ha az esetleges lemondás legkorábban április környékén következik be.
Nos, tehát: 👀👀👀!
(Kiemelt kép: Pixabay)
